Dínó bánat

Titi Hajnalka: Dínó bánat 

 Valamikor réges- régen,

Élt egy kicsi kis ősember.

Volt egy szuper bunkós botja,

Vadászott ő minden reggel!

Rettegtek is tőle nagyon,

Kicsi dínók, no és nagyok.

Úgy gondolták, e világon,

Csak miatta nem boldogok!

Hiszen, ha éhes volt, ha nem

Búbolta az állatokat.

Sok értelme régen sem volt,

Ám a hobbi vadászatnak!

Miért jó ölni állatokat,

Csak mert épp ahhoz volt kedve?

Úgy gondolták megváltozna,

Ha egy szép nap megnősülne.

Ezért aztán egy bátor dínó,

Bejárta a hegyvidéket.

Hogy egy szemre való leányt,

Itt kerítsen feleségnek.

Talált is ő egy teremtést,

Épp a törzsfőnöknek lányát.

Egy szikláról ugrott le rá,

S megragadta gyönge vállát...

Szaladtak a törzsfőnökhöz,

A szemtanúk, hogy elmondják:

Egy tüzet okádó sárkány,

Vitte el a király lányát!

Így születnek a legendák,

Mióta ember él a földön:

A történtekhez hozzá tesznek,

Hogy félelmetesebbnek tűnjön...

A dínóból így lesz sárkány,

A farkasból farkasember,

Szivárványból fényalagút,

Tóból Óperenciás tenger...

No de lássuk, hogyan fogadta

Ősemberünk a kis hölgyet?

Mikor meglátta, azt hitte:

Hogy le kell üsse, mint eddig mindent!

Ám a szíve bent azt súgta:

Kedvesnek kellene lenni.

Így aztán ő meg is próbált,

Vadászattal kedveskedni...

Az őslány most nézett nagyot,

Hisz imádta az állatokat.

Mindjárt le is teremtette

A fiút, hogy ezt így nem szabad!

S lám a kicsi ősemberke,

Végre nem vadászott annyit.

Csak amennyit enniük kellett,

Félre tette a vadász hobbit.

Bár alig telt néhány év el,

S születtek kis ősemberek,

Akiknek a dínó húsból,

Napról napra több hús kellett.

Nem volt épp jó ötlet ez sem,

Néztek most a dínók nagyot.

S úgy érezték e világon,

Csak miatta nem boldogok...