Szépség és a Szörnyeteg

Titi Hajnalka feldolgozása 

 Volt egyszer, hol nem volt,

Kék ég alatt fehér felhő.

Alatta egy régi kastély,

S benne élt egy kereskedő.

Három lánya, három fia

Született az évek alatt,

A kisebbik szépségéhez

A világon párja nem akadt.

 Nemcsak szép volt: kedves, dolgos,

Ezért Szépségnek nevezték.

Mindenki nagyon szerette,

Csak testvérei irigyelték.

Egy napon a kereskedő

Elvesztette a vagyonját,

S vidékre kellett költözzön

E miatt az egész család.

Szépség szívesen dolgozott,

De nővérei lusták voltak,

Hogyha tennivaló akadt,

Ők mindig csak marakodtak.

Valamiért nem szerette,

Az egész napos tétlenséget,

Inkább tett- vett, főzött, mosott,

Így teltek hónapok, évek.

Egy nap jó hírt kapott apja:

Megtalálták a hajóját.

Sietett is a városba:

Végre jól élhet a család!

-Mit hozhatok ajándékba?

Kérdezte meg, három lányát.

A nővérek új ruhát kértek,

Míg Szépség, csak egy szál rózsát.

Reménnyel és bizakodva,

Engedték útjára az apát.

Volt is öröm! Kifizette,

Az elmaradt adóságot.

De a pénzből alig maradt,

Mire megvette a ruhákat.

Alkonyodott amikorra

A közeli erdőbe ért.

Az erdőnek sűrűjében,

El is tévedt, de nagyon félt!

Fura hangok hallatszottak,

Vad farkasok üvöltöttek.

A fagy is leült a tájra,

Még a hó is hullni kezdett.

Szegény ember, már remegett,

Azért mert félt, vagy mert fázott?

Da akkor a sötétségben,

Távolban fényeket látott.

-Végre!- sóhajtott fel azzal-

Ott tán meghúzhatom magam!

De mikor a terembe lépett,

Senkit nem látott a várban.

A kandallóban tűz piroslott,

De jól esett a melege!

Középen egy óriás asztal,

Finom ételekkel tele!

Abban bízott, hogy a vár ura,

Hamarosan előkerül,

Kicsit várt még türelemmel,

De asztalhoz senki sem ült.

Végül aztán nekilátott

Egymagában vacsorázni,

Remélte a várnak ura,

Meg tud ezért bocsájtani.

Vacsora után végig járta

Az emeleti szobákat,

S az egyikben birtokba vette,

A csábító, puha ágyat.

Kipihenten ébredt reggel,

Nem zavarta senki álmát,

Ébredéskor honvágya lett,

Elképzelve három lányát.

Felült s akkor maga mellett

Új ruhákat pillantott meg,

Felöltötte, majd leindult,

Hogy köszöntse a várnépet.

Az étkező asztalán már

Frissen főzött kávé várta,

Mellette pár finom zsemle,

Hát, újra meg jött az étvágya!

- Jó varázsló!- szólt az öreg-

Köszönöm a törődésed!

Úgy gondolta aki itt él,

Vagy varázsló, vagy kísértet.

De mert nagyon barátságos,

S a vendéggel igen jól bán,

Bárki legyen, meleg szívű

Teremtmény ül a vár trónusán.

Kiment azzal az udvarra,

A lova felnyergelve várta,

Hátára ült és elindult,

A szeretett otthonába.

Meglátott egy rózsabokrot,

Szépség jutott az eszébe,

Hogy a drága a vásárból,

Éppen e virágott kérte!

Hirtelen megfontolásból

Leszakított egy szép szálat,

Ám azon perc meg is bánta,

Üvöltést hallott vagy hármat!

Következő pillanatban egy

Szörnyeteg állt előtte,

Úgy megijedt szegény öreg,

Majd meghasadt a vén szíve!

      -Megmentem az életedet,

Te pedig lopni mersz tőlem?

Üvöltötte az arcába,

S az meg nézte megrémülten.

-Bocsásson meg méltóságod-

Könyörgött a kereskedő,

-A rózsát a lányomnak szedtem,

Ajándékba ennyit kért ő.

-Nos hát akkor, menj most haza,

S kérdezd meg a lányaidat,

Ki hajlandó visszajönni,

Megmenteni az apjukat?

Ha egyik sem jön helyetted,

Úgy neked kell visszajönni,

Mert ki a kertemből lopni mer,

Annak bizony meg kell halni!

Három hónapot kapsz tőlem,

Hogy illóen elbúcsúzzál.

Mire hazaérsz az ajtódban,

Egy egész láda arany vár.

„ Milyen furcsa – gondolkodott-

Nemes szívű, és kegyetlen?"

Életében nem csodálkozott,

Ennyire még teremtményen.

Azzal a tudattal indult

Visszahát a családjához,

Hogy majd szépen elbúcsúzik,

S majd ő jön vissza a várhoz.

Apa nincs ki feláldozná,

Maga helyett a gyermekét.

Úgyhogy ő e gondolattal,

Akkorra már meg is békélt.

Mikor az ajtóban megjelent,

Nyakába ugrottak a lányok.

-Drága Apánk!- kiáltozták-

Már annyira nagyon vártuk!

Odaadta az ajándékot,

Mindnek, amit kértek tőle,

Szépségnek az egy száll rózsát:

-Nagy árat fizettem érte!

Sóhajtott s elmondott mindent,

Mi az előző nap történt.

Pedig Szépség szerénységből

Nem drága holmit, csak rózsát kért.

Ha tudta volna, hogy a virágért,

Apja élete a fizetség,

Persze, hogy nem kérte volna,

De már most nincs rája mentség...

      -Te tehetsz egyedül róla!

Vádolták a nővérei,

-Ha az apánk élete oda,

Ki fog minket eltartani?

-A Szörnyeteg ajándéka,

Szép hozomány lesz majd nektek.

Mondta apjuk, de a lányok

Még ettől sem nyugodtak meg.

A bátyjai úgy gondolták,

Odamennek és megölik,

De az apjuk elmondta, hogy

Varázserővel rendelkezik.

-Én megyek helyetted apám,

Hiszen én okoztam a bajt,

Hogy is élhetnék nyugodtan,

Tudván apám miattam halt?

Így aztán másnap reggel,

Mindenkitől elbúcsúzott.

S apja lován délebédre,

A Szörnyeteg várához jutott.

Mikor a terembe lépett,

Senkit sem látott a várban.

A kandallóban tűz piroslott,

- Milyen jó, már nagyon fáztam!

Finom illatok terjengtek,

Ínycsiklandozó teríték...

-Biztosan hízlalni akar,

Mi lenne, ha mindjárt ennék?

Gondolta arra a leány,

Beletörődve a sorsába.

Megbékélt, hogy ő kell menjen,

Apja helyett a halálba.

Vacsora után jelent meg először

A lépcső tetején a Szörnyeteg:

-Önszántadból jöttél hozzám,

Avagy rákényszerítettek?

-Én akartam hozzád jönni,

A rózsát én kértem apámtól,

Úgy a helyes, haén fizetek

Az életemmel érte mától.

-Jó szíved van, irgalmas leszek.

Válaszolta a Szörnyeteg,

De a leány még nem sejtette,

Hogy ez tőle mit jelenthet.

Lehet, ad még egy éjszakát,

Vagy talán egy teljes napot?

Nem mert ő visszakérdezni,

Inkább nagyokat hallgatott.

Reggel aztán sétált egyet,

Körbe járta a palotát.

Megtalálta a könyvtárat,

S a benne álló zongorát.

Valamikor édesanyja

Tanította zongorázni,

De mióta elköltöztek,

Alkalma sem volt játszani.

Leült mellé, s vékony ujjai,

Mintha mindig ezt csinálnák,

Eljátszották a szívének,

Legkedvesebb szonátáját.

Hallotta a Szörnyeteg is,

Az ajtó mögül hallgatózott.

Amióta ilyen magányos

Könnyeket még sosem ontott.

De most, ez a bájos dallam

Emlékeket ébresztett fel,

Amikor a palotája

Tele volt, igazi emberekkel.

És ez a lány oly gyönyörű,

Öröm bizony rája nézni,

Hogy is tudná kegyetlenül,

Apja helyett meggyilkolni?

Hiszen mélyen a szívében,

Sosem érzett ilyen szépet,

S amikor a hangját hallja,

Már az a legdrágább ének...

Az asztalon volt egy tükör,

Aranybetűkkel ráírva:

„Bármit szeretnél látni Szépség,

Ez a tükör megmutatja."

-Miért adott ajándékot,

Ha meg akar ölni engem?

Vagy lehet, hogy a Szörnyeteg,

Nem is annyira kegyetlen?

Különféle gondolatok

Kavarogtak a fejében,

- Talán, hogyha ilyen kedves,

Hagy majd élni békességben.

De most szépen kérlek tükör,

Mutasd meg édesapámat.

A tükörben meg is jelent,

Oly nagyon súlytotta a bánat...

Egyfolytában csak rá gondolt,

Hogy miért hagyta oda menni?

Hiába próbálták reggel, este

Testvérei vigyasztalni.

Szépség szíve majd' meghasadt,

De legalább apja élhet!

Csupán csak ez volt a vigasza,

Jóságos gyermekszívének.

Ahogy teltek a nappalok,

Ahogy múltak az éjszakák,

Úgy múltak el félelmei.

Örült, hogy megmentette apját.

Magányosnak, magányos volt,

De a könyvek, a könyvtárban,

Képzeletben messzerepítették,

Szerte az egész világban.

Minden nap új ruhát kapott,

S a vázába sok szép rózsát,

Még álmában is érezte

Szerteáradó illatát!

A Szörnyeteg távolról nézte,

Leste minden mozdulatát,

Elé állni nagyon szégyellt,

Pedig vágyta a társaságát!

Egyik este vacsoránál

Mégiscsak megszólította:

- Megengeded, hogy nézzelek?

Hallatszott a szörny mély hangja.

- Igen- felelte a leány.

Hiszen, te vagy az Úr a várban.

Nincsen miért engedélyt kérj.

Ülj ide, arcodat hadd lássam.

A Szörnyeteg összerezzent:

-Szerinted én csúnya vagyok? -Igen – felelte most Szépség,

Tudod, hogy hazudni nem tudok.

De nagyon kedves vagy- folytatta,

Gondoskodó és figyelmes.

Megérintette a szívét,

A lágy hangja, olyan kedves...

Végül leült az asztalhoz,

Önfeledten társalogtak,

Nappal pedig a rózsakertben

Órákhosszat sétálgattak.

-Gyere hozzám feleségül!-

Kérte egy nap a Szörnyeteg.

-Sajnálom, de nem tehetem.

Döntésem meg kell értened.

A Szörnyeteg erre elrohant,

Tombolt, mint egy sértett állat,

De miután dühe elmúlt,

Bekerítette a bánat.

Keservesen sírni kezdett,

Nem volt vigasz bánatára.

Perc nem telt el, hogy ne gondolt volna

Szépségszörnyű válaszára...

Később viszont arra gondolt,

Mégis van ok örülnie,

Hogyha nem is megyen hozzá,

Legalább még itt van vele!

Gyönyörködhet a szépségében,

Hallgathatja a nevetését,

Élvezheti a társaságát,

Számára ez éppen elég.

-Te vagy az egyetlen örömöm,-

Egy este e szavakat mondta.-

Legalább ígérd meg nekem,

Hogy nem hagysz el engem soha.

-Megígérem- mondta a lány.

Nagyot dobbant erre a szíve.

S a zongora dallamára,

Örömében táncra kérte.

Csodálatos keringő volt,

A lelkük mintha eggyé válna.

Csak Szépségnek nem nyílt még fel

A szívének a látása...

Szépségnek, biz' elmondhatjuk,

Boldogságban telt minden napja,

Míg egy nap arról értesült,

Hogy nagyon beteg az apja.

A nővérei férjhez mentek,

A fivérei megnősültek,

De a bánat az apjára,

Hozta a sok betegséget.

-Csak egy napra engedj haza,

Nyugtassam meg az apámat.

Hadd lássa, nincs miért gyászoljon,

A végén megöli a bánat!

Kérlelte a Szörnyeteget,

Aki belül úgy féltette!

Retteget, hogyha elengedi,

Többé már vissza se jönne.

De úgy szerette! A kérését

Hogyan tudná megtagadni?

-Hazamehetsz, de ha elhagysz,

Abba én fogok belehalni.

-Visszajövök- ismételte-

De a szörny már rá sem nézett.

-Holnap reggel otthon ébredsz,

Minden úgy lesz, ahogy kéred.

És valóban másnap reggel,

A kakasszó ébresztette,

Szobájában, éppúgy mint régen,

Mindjárt meg is jött a kedve!

Felpattant és kiáltozott:

-Apám! Apám! Itthon vagyok!

Szobájából nyöszörögés jött-

Nézd csak újra itt a lányod!

Szegény öreg kisírt szemét,

A szürkeség is befedte,

De mikor meglátta lányát,

Azon nyomban felismerte:

-Hát élsz Szépség?! Mégsem ölt meg?

Hát mégis kegyes az Isten?

-Nem bántott , sőt egész végig,

Kedvesen bánt a szörny velem.

Nincs miért aggódj, édesapám,

Csodálatos az életem.

A Szörnyeteg külső mögött,

Szeretet van és kegyelem.

Egyedül ti hiányoztok,

De ha néha eljöhetek,

Nem lesz rabság már az ottlét,

Mikor újra visszamegyek.

-Hát visszamész? De hát miért,

Még most sem fog elengedni?

-Nem a fogja vagyok apám,

Én akarok visszamenni.

Megérkeztek nővérei,

Ölelgették, marasztalták.

Pedig csak ártani akartak,

Hogy így tartsák vissza a leányt.

Irigyelték a ruháját,

S a brilliáns ékszereit.

Úgy érezték, ha visszamegy,

Ők vannak legyőzve megint.

Egy hét eltelt, ámde Szépség,

A könnyektől meghatódott.

S úgy döntött, mégis marad

A családjával még pár napot.

Különös az idő fogalma,

Míg neki pár röpke nap, óra,

Addig szegény Szörnyetegnek,

Az örökkévalóság súlya...

Csak egyedül ő szenvedett

Napról- napra, egyre jobban.

Biztos volt benne, hogy Szépséget,

Nem látja viszont a várban.

Félelme eluralkodott,

Az önsajnálat körül fonta.

Nem evett és nem is ivott,

Csak ült és végig, a lányt várta.

A kilencedik napon végül,

Szépség különös álmot látott,

A vár rózsalugasa alatt,

A szörny fájón felkiáltott

S erőtlenül esett össze,

Már élet sem lakott benne.

S ő hiába szólongatta,

És hiába sírt felette...

A Nap csak most ébredezett,

Zaklatottan ült fel az ágyban.

Azonnal készülni kezdett:

-Már így is túl sokat vártam!

Bocsáss meg édesapám,

De nekem vissza kell mennem.

-Menj csak lányom, ha ezt akarod,

Én akkor, azt meg is értem.

Fehér lován úgy vágtatott,

Amennyire tőle tellett,

De amikor a várba ért,

Nem találta sehol a szörnyet.

Pedig mindenhol bejárta,

Ami csak eszébe jutott,

Egyedül a rózsakertben,

Nem kutatott, s most eszébe jutott.

És valóban ott találta,

Földön fekve, éllettelen,

Rögtön a patakhoz futott,

Hogy tenyerébe vizet merítsen.

Azzal próbálta éleszteni,

De a Szörnyeteg meg sem mozdult,

Öntudatlan ölelte át,

S közben könnye egyre csak hullt:

Minden erejét összeszedve

A Szörnyeteg még felnézett:

-Boldog vagyok, hogy újra látlak,

Így már békében halok meg...

-Nem halhatsz meg, mert szeretlek,

Feleségül megyek hozzád!

Könyörgött őszinte szívvel.

-Ezért jöttem vissza hozzád!

S lám, abban a pillanatban,

Varázslatos dolog történt.

Fények cikáztak, zene csendült,

Megszegve minden földi törvényt...

A szörny eltűnt, s teste helyén,

Egy daliás herceg feküdt,

Aki néhány pillanat múlva,

Élettől ragyogva felült!

      -Ki vagy te? És hol a Szörnyem?

Nézett a lány nagy szemekkel.

-Én vagyok az, én Szépségem,

A szíved sem ismer fel engem?

Megérintette a kezét,

Mire a lány megborzongott,

Valóban a daliának,

Az érintése épp olyan volt...

-Tényleg te vagy? De hát hogyan?

-Mert varázslat foglya voltam.

Míg valaki belém nem szeret,

A szörny bőrében, ahogy voltam.

-Hercegem!- ugrott a nyakába,

Ha tudnád mennyire szeretlek!

-Egyetlenem, hidd el nekem,

Nem különben, mint én téged!

Végre megcsókolták egymást,

A madarak dalba fogtak,

S a várkertben a virágok,

Sorban szirmokat bontottak!

Újra megtelt a vár élettel,

S lett ott olyan lakodalom,

Hogy még mindig híre hallik,

Az egész kerek világon...

Kép: Rugam Babadjanov
Más népek meséi:

Kapcsolódó bejegyzések

 

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://titihajnalka.eu/