Tibi, a kicsi űrmanó

Titi Hajnalka: Marci és a Hétmérföldes csodacipő , Negyedik rész : Tibi, a kicsi űrmanó 

 Ezen a csodálatos szeptemberi délutánon Marci Anyuval sétálgatott hazafelé. A gyönyörű őszi napfény bearanyozta az egész környéket, s a gesztenyefákról egyfajta ritmust átvéve potyogtak a csoki barna vadgesztenyék. Marci felszedett párat, még a szúrós héjából is rakott tornazsákjába. Alig várta, hogy mindenfélét készítsen belőlük.

Hazaérkeztek. Anyu mindjárt kiterítette a gesztenyéket az asztalra, elővette a nagyapa árját, és egy adag fogpiszkálóval, máris nekiláttak a nagy munkának.

- Csak óvatosan! - intette féltőn Marcit- A fogpiszkáló, igen veszélyes, meg ne szúrjon! Kizárólag olyan gesztenyébe szúrd, amit már kilyukasztottam .

Marci szót fogadott, így nem is történt baj. Készítettek kecskét, sünit és jó néhány emberkét, szúrós gesztenyehéj sisakkal a fején, míg végül be nem esteledett.

A kisfiú fáradtan bújt bele, a kellemes eperillatú fürdőbe. Szemei majd leragadtak, még mintha gumikacsa is ott ásítozott volna a fürdőkád szélén. Amikor végre bebújt a puha ágyba, nagyot nyújtózott és apró szemeivel, az ablakon át beragyogó csillagokra nézett. Nagyon szerette számolgatni a csillagokat, ilyenkor mindig szépet álmodott. Egyszer csak, amint éppen számolgat, mit lát? Hullócsillagot! Legalábbis ő így hitte. Gyorsan kívánt valamit remélve, hogy beteljesül, majd mire még egyet gondolhatott volna, el is aludt.

Képzeljétek, az a hulló csillag valójában nem volt más, mint egy meghibásodott, apró űrhajó. Az apró űrhajóban pedig, egy még apróbb űrmanó. A szerencsétlenül járt jármű, éppen kicsi Marci kertjében landolt a muskátlibokorban. Az apró földönkívüli nem sokáig váratott magára, megoldást keresve lépett ki járműve ajtaján. Bosszúsan nézelődött jobbra- balra, majd nekilátott a javításnak.Szerencse, hogy nem volt nagy a baj, így hamar megszüntette a hibát. Az ám, de a meghibásodás miatt az üzemanyagtartály teljesen kiürült, és újra fel kellett tölteni. „ Hm, Hm, de honnan?kérdezte gondolatban magától"- hiszen az űrlények gondolatban kommunikálnak nem csak velünk, de önmagukkal is. Tanácstalan volt. Egyet tudott: megoldást kell találnia, így aztán felfedezőútra indult.

Felmászott az ablakpárkányra, de sehol sem talált rést, hogy a házba bejusson. Tovább mászott hát, egészen a tetőig. Nem volt nehéz, mert a kezei és a lábai úgy tapadtak, hogy azt a légy is megirigyelhetné! Felfedezte a kéményt. Végre egy lyuk, ahol bejuthat!- örvendezett, s egy hirtelen mozdulattal lecsúszott, egyenesen Marci szobájába.

-Ti- bi, ti- bi- motyogta vizsgálgatva magát, nem értette hogyan lett ennyire fekete mindene. A korom jócskán elbánt vele! Ide- oda topogott a házban, csokoládé után kutatott, hiszen az volt az ő gépének az üzemanyaga. Talán hajnal is lehetett, olyan sokáig keresgélt, eredménytelenül. Bár egy pillanatra nagyon megörült, mégpedig akkor, amikor megtalálta a frissen készült csokiszínű gesztenyefigurákat. De amikor majdnem a foga is beletört az ízlelgetésbe, rá kellett jönnie, nincs remény. Ezek a földlakók lehetséges, hogy nem is ismerik a csokoládét? Végkimerülésében arra gondolt, hogy alszik egy kicsit. Belebújt hát egy széken lógó nadrágzsebbe, mivel ez biztonságosnak tűnt remélte, hogy itt nem veszik észre az emberek.

Elérkezett a reggel. Napocska meleg sugaraival, megsimogatta Marci arcocskáját, így ébresztette. A kisfiú felébredt, felvette a ruháit, megreggelizett, fogat mosott és elindult az óvodába. Óvónéni, új csoportjátékba kezdett valamennyiükkel. Nagyon tetszett ez az új játék, lehetett énekelni, pörögni, táncolni, s még mielőtt teljesen belefeledkeztek volna a játszadozásba, Marci zsebében a szundikáló, koromfekete űrmanó felébredt, és ijedten óvónéni hajába ugrott. Volt ott sikoltozás, rémüldözés! Megijedt óvónéni, megijedtek a gyerekek, de megijedt legalább annyira a kicsi űrmanó is, ha nem jobban!

-Ti- bi, ti- bi!- kiáltozta rémülten.

Óvónéni biztos volt benne, hogy egy apró kisördög ez a lény, aki annyira fekete volt, amennyire csak lehetett. De hogy a gyerekeket megnyugtassa, összeszedte maradék lelki erejét, és abbahagyta a sikítozást. Óvatosan közelített az aprócska idegen felé, és simogatni kezdte a fejecskéjét. A gyerekek kíváncsian állták körbe őket, és várták mi fog történni. Nem történt semmi ijesztő dolog.

-Ti- bi, ti- bi...- motyogta egyre nyugodtabban a parányi földönkívüli űrhajós.

A gyerekek megfürdették, még nevet is találtak neki, elnevezték Tibinek, mert bármit is akart közölni, egyfolytában csak azt hajtogatta: Ti- bi, ti- bi. Az ovisok egész nap Tibivel játszottak. Marcinak mindenki jó barátja lett, csakhogy közelebb kerülhessenek az apró lényhez. Tibi azonban a leginkább Marcihoz ragaszkodott, az ő zsebében érezte csak biztonságban magát.

Elérkezett az ebéd ideje, a desszert pedig ízletes csokoládé volt. Tibi is kapott egyet. Nem ette meg, féltve szorongatta egész nap a hóna alatt.

-Ha ennyire nagy szükséged van rá- mondta Marci- neked adom az enyémet is.

-Ti- bi, ti- bi!- kapott utána örvendezve Tibi.

-Én is szívesen neked adom!- mondta Bogi.

-Én is! Én is!- kiáltozták egymás után a gyerekek.

A kicsi űrmanó végül olyan sok csokit kapott, hogy Marci kicsi hátizsákja színültig tele lett.

Végre hazamentek. Tibi azonnal a muskátlibokorhoz sietett.

-Hát itt van az űrhajód?- kérdezte Marci, s csodálkozva szemlélte- Még sosem láttam ilyet.- Ti- bi, ti- bi!- jött a válasz, miközben igyekezett minél több csokoládét begyömöszölni az üzemanyagtartályba, ahol aztán szépen megolvadt, és felhasználásra kész lehetett.

Marci leguggolt, s hagyta had tegye, amit jónak lát. Elkészült.

-Ti- bi, ti- bi!- mondta Tibi, ami most annyit jelentett: mindent nagyon köszönök. Azzal aztán beült az űrhajóba és indulásra programozta.

-Ti- bi, ti- bi - integetett az ablakból mosolyogva, boldogan, mert már alig várta, hogy újra láthassa családját.

-Viszont látásra!- integetett Marci is, és magában igencsak sajnálta, hogy ilyen rövid életű volt ez a különleges barátság, de hát minden gyermeknek a szülei mellett a helye, nyugtatgatta magát.

A kis űrhajó szélsebesen repült fel az égre, majd tova tűnt pillanatok alatt.

Attól a naptól kezdve, amikor esténként a csillagokra nézett, hogy számolgassa őket, kis barátjára gondolt, aki ott élt messze valahol, valamelyik fényes csillagon. Ilyenkor mindig azt suttogta: Sosem felejtelek el! Egy apró űrmanó pedig, ott a világűrben, amikor a Föld irányába nézett, a maga kis csillagjáról, földi barátjára gondolt és azt suttogta: „Ti- bi, ti- bi!", ami az ő nyelvén most csak annyit jelent: Sosem feledlek el!

Őszi szelek zúgnak- búgnak, Üzennek a bús csellónak...

Tél irányba vágynak,mennek, Dalolva a fellegeknek.

Őszike, a kontyát fonja,

Ő a szép színek bolondja.

Pördül- fordul,szoknyája libben, Aranysárga lett már minden!

Marci és a Hétmérföldes csodacipő: Tibi, a kicsi űrmanó
Marci és a Hétmérföldes csodacipő: Marci Betűorszá...
Te jónak születtél!

Kapcsolódó bejegyzések

 

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://titihajnalka.eu/