A matagot

 Egyszer volt, hol nem volt, messze hét határon is túl, élt egyszer egy kisfiú, akit Benjaminnak hívtak. Édesanyja éjt nappallá téve dolgozott a napi betevőért, mégis alig jutott esténként étel az asztalra. Könyörtelen időszakot éltek, a gazdagok mindenféle adókkal sújtották őket, a szegények pedig, a munkáért cserébe sem kaphattak elegendő bért. Egy napon aztán anyja nagyon lebetegedett. Kinn hóvihar dúlt, úgy ropogtatta a faházikó gerendáit, hogy minden pillanatban azt lehetett hinni, mindjárt összeroppan. Benjamin azonban csak egyvalamitől félt, hogy szeretett édesanyját elveszíti. Egy egész éjszakán át imádkozott, mígnem eljött a reggel. A felkelő nap fénye megcsillantotta a tél gyöngyszemeit. Kopogtattak.A gyermek elcsodálkozott, hiszen egy ilyen nagy viharban nem szokás ki sem mozdulni. Biztos volt benne, hogy az utakat beborította a hó, hihetetlen volt, hogy valaki eljusson idáig...Ajtót nyitott. Az ajtóban egy kedves nő állt, terebélyes gyapjú vállkendőbe bugyolálva. Szelíd tekintete és mosolya megérintette a kisfiú szívét. 

– Szerbusz! Megengeded, hogy megmelegedjek?- kérdezte.

– Igen, tessék bejönni.- invitálta Benjamin- Ételt is adnék, de én magam sem ettem, hetedik napja már - sütötte le a fejét.

– Nagy a te szíved, és nagy a te hited, gyermek- mondta a nő- hadd imádkozzam én is édesanyádért. Ez az én ajándékom, cserébe a melegért.

Benjamin szemei megteltek könnyel, nem ellenkezett, mindketten letérdeltek az ágyhoz édesanyja mellé, és imádkoztak. Szerette volna tudni, ki is ez a kedves idegen, aki osztozik bánatában. Ki lehet, hogy ilyen békét tud teremteni gyermeki lelkében? Behunyta szemeit, de abban a pillanatban kimerülten ájult el, előtte mindent beborított a sötétség. A betegség őt is legyőzte. Maga sem tudta, mennyit aludhatott. Amikor újra kinyitotta szemeit illatos, puha, zöld füvön feküdt, szikrázó szivárvány ragyogott az égen, s üde tavaszi illat terjengett a levegőben. Milyen jó volt így ébredni! Mélyen belélegezte.„Meleg van- gondolta.- Vajon hol lehetek?" Nem emlékezett sem betegségre, sem nehézségekre, amit az elmúlt pár napban átélt. Csak a szeretetre emlékezett amit édesanyja iránt érzett. Felült, körbe nézett. Hangokat hallott furcsa, különös hangokat. Mintha méhecske zümmögés formált volna szavakat, csak úgy zizegett dühösen emberi nyelven valaki. Ki lehet? Lenézett a fűbe, s akkor megpillantotta. Egy kobold volt az, fel- alá járkált. Mérgében jobbra-balra csapkodott botjával, s közben kiáltozott:

– Hogy milyen alattomos, gonosz alak! Nem ellopta tőlem, a legnagyszerűbb szmokingomat! Mire észbe kaptam, bottal üthetem a nyomát! Hogy vinné el minden fajtáját a rétisas! Irgum- burgum!- morgolódott szünet nélkül. 

Benjamin nézte egy ideig, nem szólt, mivel óriásnak tűnt mellette, nem szerette volna megijeszteni az aprócska teremtményt, aki észre sem vette féktelen dühében. Majd mégis azt mondta: 

– Ha nem veszed tolakodásnak, kire haragszol? 

A kobold nem ijedt meg, úgy tett mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna a jelenléte, csak felnézett rá, s máris magyarázni kezdte:

– Hát a matagotra! S még ő a mi fajtánknak meri nevezni magát! Pedig nem egyéb, mint egy alattomos házi szellem! Belebújik mindenféle állatbőrbe, leggyakrabban fekete macska képében settenkedik a házak közelébe, hogy ott gonoszkodjon! Aztán borsot tör az orrod alá, vagy meglop, mint engem!- kiáltozta mérgesen- Igaz, az embereknek szerencsét is hozhat. 

– Nem mondod? Hogyan?- nézett rá kíváncsian Benjamin.

– Ha megszelídíted, és az étkezésnél neki adod az első falatot, azt minden nap egy óriási aranypénzzel hálálja meg. Benjamin sosem hallott még a matagotról, de az arany igencsak megmozgatta a fantáziáját. Soha többet nem kellene nélkülözniük, és édesanyjának sem kellene dolgoznia. Egy pillanat alatt elhatározta, hogy neki kell az a bizonyos matagot. 

– És hogyan lehet megszelídíteni?- faggatta tovább a koboldot. – Először is meg kellene találnod! Az alvilági erdő legsötétebb zugában rejtőzködik, és ha idegen tűnik fel, még kevesebb az esély, hogy előmerészkedjen. De én tudom a gyengéjét, és segítek neked, vidd el innen, hogy többé ne zaklasson! Arra azonban, nagyon vigyázz, hogy ne tartsd magad mellett egész életedben, a kapzsiság le ne győzzön! Mert minél tovább szolgál téged, annál fájdalmasabb lesz a halálod, amikor el jön az ideje! 

A kobold ezután elmondta neki mi tévő legyen, hogy vágjon le egy szép vadtyúkot, süsse meg annak a mellét, mert ennek az egy ételnek a matagot képtelen ellenállni. Bárhova is rejtőzködjön, megérzi az illatát, és előmerészkedik. Akkor aztán azonnal ragadja meg, induljon haza a nélkül, hogy hátrafordulna, bármi is kísérti, ne higgyen neki. Mert kísértésekkel van tele az alvilági erdő ösvénye oda- s vissza, valamennyinek ellen kell állni, hogy újra hazajuthasson. Egyetlen hiba az életébe kerül, vagy ott ragad örökre. 

Miután szépen kiokosította a kisfiút, útjára engedte. Maga sem tudta mennyi ideje vándorolt már, szertefoszlottak a cipői is, hatalmas sebek éktelenkedtek talpain, mire megérkezett az alvilági erdő határára. Megijedt. Ha eddig nem is félt, hát most magába kerítette a rémület. Hatalmas fekete fák és bokrok teremtek itt, ráadásul a nap is lenyugodott, s bár a Hold bevilágította a tájat, ez csak még nyugtalanítóbbá tette az éjszaka hangjait. Fáradt volt és éhes. Leült. A sötét bokor mélyéről egyszer csak lágy hangon, sírdogálás ütötte meg a fülét. Jobban kinyitotta szemeit. Hát egy csodaszép szentjánosbogár sírdogált, az éjfekete levelek alatt.

– Hát te miért sírsz?- kérdezte a kisfiú. 

– Jaj, hogy ne sírnék, hogy ne zokognék, amikor elveszítettem az egész családomat! Csak egy pillanatra álltam meg, és tessék, az enyémek sehol sincsenek! - könnyezett tovább, és olyan szépen világított, mint egy ma készült lámpás. 

– Mi a neved?- vette a tenyerébe mindjárt. 

– A nevem Pilács. 

– Talán én segíthetek neked! Gyere velem, én sem járok rosszul, mert világítasz nekem, te sem jársz rosszul, mert nem leszel egyedül a sötét erdőben. Ha pedig van egy kis szerencsénk megtaláljuk a tieidet. 

Így aztán együtt mentek tovább, egy egész éjszakán át, mígnem a hegyek mögött felbukkant az ébredező nap fénye. Nemsokára egy csodálatos rétre érkeztek, ahol egy pompás paripa legelészett. Aranyszínű nyereg volt a hátán, hosszú sörénye úgy hullámzott a szélben, mint a tenger. Nem ugrándozott, csak állt és nézett, igéző szemeivel egyenesen Benjamin szemébe. A kisfiú megtorpant. Elfelejtett mindent: honnan jött, hová tart, miért van itt. Elindult felé. A ló szokatlanul engedékeny volt, csak állt és várta, hogy odaérjen. Megfogta hát tollal díszített, vörös kantárját, s úgy szorította, mint aki többé nem akarja elengedni. Pilács azonnal felismerte a helyzetet, tudta miről, és kiről van szó.

– Ne tedd! - kiáltotta- Ez csak egy lutin! 

Azonnal magához tért. A csodálatos paripa abban a pillanatban elnyargalt, de a tollal díszített vörös gyeplő, a kisfiú kezében maradt. Ránézett, s lám a kantár máris apró koboldsisakká változott. „Egy újabb varázslat?"- gondolta. 

– Lutin?- kérdezte- Mi az a lutin?

– Az is egy koboldfajta, a babonázás nagymesterei ők. Tollal díszített, vörös sapkájuk van, ami láthatatlanná teszi őket. Szívesen mutatkoznak ló képében. 

– Egy láthatatlanná tévő sapka? Képzeld csak el, milyen jó hasznát vehetnénk! Nem kellene félnünk senkitől. Hiszen ha nem látszunk ki bánthatna? - nézett még mindig a kezében lévő sapkára- Ez lenne az? 

– Úgy ám! - nevetett a kis bogár- Egészen biztosan. Buta lutin, a legféltettebb kincsére sem tud vigyázni! Csak egyféleképpen tudjuk meg, hogy mit is tud a sapka.

– Hát igen. Ha kipróbáljuk!- folytatta a kisfiú. Nyomban magára öltötte, s hát láss csodát, azonnal láthatatlanná vált. 

– Milyen jó!- ujjongott az apró bogár.

– Ezt tényleg nagyon jó! - nevetett a kisfiú is. Váratlanul sötét fellegek gyűltek az égen, villámlások cikáztak a fellegek között. A színek semmivé lettek, ismét fénytelenségbe borult a fekete erdő. A föld a talpuk alatt remegni kezdett, mintha óriási lépések okozták volna a föld rengését. Mi lehet ez? Egy troll, vagy egy irdatlan óriás? Bármi megtörténhetett ebben az erdőben. Füstszag viszont nem kíséri az óriásokat. Akkor ez nem lehet más, mint egy: 

– Sárkány!!!!!!!!!- kiáltozta Benjamin- Most mit tegyünk?!

– Ez Tarasque! Tedd a fejedre a sapkát, és koncentrálj! A gigantikus állat egyre közeledett. Hatalmas orrlika úgy füstölt mint két gyárkémény. Feje csak egy volt, de olyan félelmetes, hogy kitett az hetet is egyszerre! Benjamin hiába próbált láthatatlanná válni, a sapka nem működött: 

– Mi történhetett, hiszen már egyszer sikerült?! 

– Talán egy nap csak egyszer tud elrejteni, mégiscsak nagyobb vagy egy koboldnál!- harsogta a kis bogár, s futottak minden erőből, hová merre, ők maguk sem tudták, de el a bestia elől. Egyszer csak Benjamin megállt. Különös, de ebben a nehéz pillanatban egy mese futott át az agyán, amit még édesanyjától hallott, Szent Mártáról és Tarasqueról. 

– Már tudom mit kell tennem!- mondta- Elmenekülni úgysem tudunk. 

Megállt, megfordult. Felnézett a hatalmas sárkányra, aki úgy közeledett feléje, mint maga a testet öltött megsemmisülés, de ő nem mozdult. Letérdelt, és imádkozni kezdett. 

– Mit csinálsz? - kérdezte ijedten a kis bogár. 

Csakhogy a kisfiú nem válaszolt, tovább imádkozott. És lám hatott az ima. A hatalmas állat olyan közel jött, hogy majd elsodorta füstös lehelete... Mégsem bántotta. Egyszer csak leült, és hízelkedve lábai mellé helyezte, hatalmas fejét. Benjamin megsimogatta. 

– Hát ezt meg hogy csináltad?- kukkantott ki mellénye zsebéből Pilács, aki meg volt győződve arról, hogy ez élete utolsó pillanata. 

– Nem ismered a legendát Szent Mártáról? Imával szelídítette meg Tarasqueot, az emberek mégis megölték, ez itt csak a szelleme, nem tud békében nyugodni szörnyű halála miatt... 

A köd alkonyában akkor egy női alak kezdett kirajzolódni. Apácaruhában volt. A kis szentjánosbogár fénye megvilágította az arcát; szelíd tekintete és mosolya megérintette a kisfiú szívét. Mintha már látta volna valahol. 

– Nagy a te hited gyermek!- mondta, és el is tűnt a sárkánnyal együtt. Tovább haladtak. Egyre közeledtek az alvilági erdő mélyére. Reggelre meg is érkeztek: 

– Szerezzük meg azt a vadtyúkot!- szólalt meg Benjamin. 

Pilács repülte be a környéket, hogy vadtyúkot keressen, és sikerrel is járt. A kisfiú hason kúszva haladt előre a medvehagymában bővelkedő földön, hogy áldozata közelébe férkőzzön. Nem sok ötlete volt fegyver híján, hogy is kaphatná el, míg eszébe nem jutott a lutin sisakja. Akkor aztán elővette, abban bízva, hogy legalább egy nap egyszer láthatatlanná válhat, koncentrált és eltűnt. Így fogta meg a vadtyúkot, s néhány perc elteltével, már ott illatozott a tűz fölött finom mellehúsa.

Az erdő alatti járatokban húzódott meg a matagot. Jó ideje szemmel tartotta már a két idegent, de kirázta a hideg tőlük, ráadásul házuk sem volt, vándoroltak, ez nem volt számára kecsegtető dolog. Nem szerette ha valaki betolakodik az otthonába, ő akart a betolakodó lenni. Botját szorongatva kuporodott egy sarokban, amikor orrait megcsiklandozta az a bizonyos ellenállhatatlan illat... Mélyen beleszippantott, még a hideg is kellemesen futkosott a hátán, olyan örömérzés járta át az egész testét, nyáltermelése teljesen beindult, hogy alig tudott ellenállni. Les- fel szaladgált, a sötét kotorékban, mérgelődött, morgolódott, győzködte magát, hogy ki ne menjen... Az érzékeit azonban le nem győzhette, hát előjött. Látta a tüzet, s rajta a maga zsírjában csillogó sült csirkemellet, a mellette ülő idegen már nem is érdekelte. Úgy rohanta le az ételt, mintha az élete múlana rajta. Akkor aztán Benjamin megragadta, beletette a tarisznyájába, jól bekötötte és indult is vissza, ahogyan azt a kobold tanácsolta. Most is a fülébe csengtek a szavai, hogy még véletlenül se forduljon hátra, mert örökre az erdő fogságában marad. Úgy igyekezett vissza az ösvényen, hogy kis barátja, alig tudta tartani vele a távot, már- már futott, abban bízott, hogy még az éjszaka előtt kijuthat az erdőből. Hajnal feléig meneteltek, mikor váratlanul csodálatos fényt pillantottak meg, a fekete fák mögött.