Mesés természetes fények földön és tengerben

 A biolumineszcencia kifejezés az élőlények fénytermelésének leírására szolgál. A tenger felszínén a biolumineszcenciát főként apró, egysejtű algák, úgynevezett "dinoflagellaták" termelik. Gyönyörű nevük van, például "Noctiluca miliaris" (éjszakai lámpás), amelyet a tenger szentjánosbogárjaiként is ismernek.

A dinoflagellátok, a fitoplanktonhoz tartoznak, sós vízben a világ minden táján megtalálhatók. De igazán csak akkor láthatod őket, ha nagy számban jelennek meg. Bizonyos időpontokban és megfelelő tápanyagellátás esetén, a protozoonok akár 100 000 sejtből álló telepeket alkotnak, literenként a vízben.

A Föld egyik legszebb biolumineszcens öble a Mosquito Bay a karibi Puerto Rico szigetén. A szakértők biztosak abban, hogy a világon egyetlen másik öbölben sem található ennyi biolumineszcens lény. A mikroszkopikus algákat ott tartják az óceáni áramlatok. Emellett, ezen a helyen, rendkívüli tápanyag-utánpótlás is van. A mangrove levelei közvetlenül a sós víz felett lógnak. Amikor leesnek és elrohadnak a vízben, ideális életkörülményeket teremtenek a dinoflagellák számára. De vannak más tényezők is, amelyek befolyásolják a protozoonokat. Minél intenzívebb a napsugarak ereje nappal, annál fényesebben izzanak az algák éjszaka. 

A korábbi időkben az emberek a ragyogást, a sötét erőknek tulajdonították. Ma már tudjuk, hogy egy egyszerű kémiai reakción alapul.

 Az apró protozoonok minden kívülről érkező zavarra, fénykitörésekkel reagálnak, amelyek csak a másodperc töredékeiig tartanak. Minden egyes alga úgy működik, mint egy kis kémiai laboratórium.

A fényt két biológiai anyag egyszerű kémiai reakciója hozza létre. A fénykibocsátó szubsztrátot luciferinnek nevezik. Reagál a luciferáz enzimmel. Elnyeli az oxigént, és energikusabb állapotba kerül. Ez a többletenergia ismét fényként bocsátódik ki. Ezzel a mechanizmussal a fénykibocsátás közel 100 százalékos. A nyert energia mindössze két százaléka szabadul fel hőként. Ezért ebben az esetben úgynevezett „hideg fényről" beszélünk. Összehasonlításképpen: Az izzólámpát hevítéssel világítjuk. A fénykibocsátás mindössze öt százalék, a többi hőként elvész.

A biolumineszcencia széles körben elterjedt a mélytengerben. A fénygenerálás képessége sok élőlény életben maradását segíti elő. Ennek ellenére a ragyogás biológiai jelentősége csak részben ismert. A fényt többnyire társak vonzására használják.

Vannak fajok, akik csaliként élnek a lehetőséggel. Mint az éjszakai korallhal "Photoblepharon": szimbiotikus baktériumok segítségével világít, amelyek a szeme alatti fénykibocsátó szervekben találhatók. A baktériumok nem tudtak túlélni az ő szerve nélkül.  Mivel folyamatosan világítanak, a halak átlátszatlan szemhéjakat alakítottak ki, amelyek lehetővé teszik a kifelé irányuló fényáramlás szabályozását. A korallhal sokféleképpen használja a rendelkezésére álló kölcsönfényt. Magához csalogatja a prédát,  hirtelen felvillanással elűzi az ellenséget, sőt reflektorfényként is szolgál a saját vizuális folyamatai számára.

A garnélarák vagy tintahal izzó anyagfelhőket bocsát ki, hogy elvakítsa és elvonja ellenségei figyelmét. A békahal biolumineszcenciát használ a zsákmány befogására. Világító szerve közvetlenül a szája előtt ül. A mélytengerben a zsákmányt vonzza a fény.

A saját fény generálásának képessége valószínűleg az, ami megkülönbözteti a mélység lakóit a szárazföldön élőktől. A tengereken kívül kevés faj rendelkezik ezzel a képességgel.

A vízen kívül valószínűleg a legismertebb biolumineszcens lény a szentjánosbogár, a "Photinus pyralis". A meleg kora nyári éjszakákon néha egész izzó rajokat figyelhetünk meg. Világító szervük a hasban van. Sötétben fényjeleket küldenek, hogy párt találjanak. Világszerte körülbelül 2000 szentjánosbogár-faj él. És minden fajnak megvannak a saját speciális villogó jelei. Ezzel elkerülhető a különböző fajok párosodása.