Volt egyszer egy kislány, aki egy farmon élt, nem messze az erdőtől a szüleivel és a kisöccsével. Miri nagyon szeretett játszani és sétálni a kiskutyájával, Pötyivel. Minden nap kimentek a mezőre, ahol Pötyi szabadon futkározhatott és játszhatott a többi kutyával.
Egy szép napon azonban, Pötyi egy tarka pillangó után eredt és mire feleszmélt olyan messzire került az ismert tájaktól és a kisgazdijától, hogy nem tudott visszatalálni. Miri nagyon szomorú volt, és bár egész nap kereste kis barátját, nem találta sehol. Még a szülők és a kisöccse is segítettek, de sajnos eredménytelenül.
Ahogy az este beállt, Pötyi egy különös helyre ért. Egy régi, kopott kastély udvarára, ahol egy nagyon nagy, zöld ogre állt az ajtó előtt. A kiskutya először megijedt az óriástól, de az ogre barátságosan nevetett és megszólította:
- Hát te kis kutyus, hogy kerültél ide?
- Egy pillangót kergettem és most nem találom a hazautat,- válaszolta Pötyi.
Az ogre gondolkodott egy kicsit, majd így szólt:
-Nem emlékszem arra, hogy láttam volna egy kislányt ma, sőt arra sem, hogy máskor láttam- e. De talán segíthetek neked megtalálni. Persze mindjárt könnyebb lenne, ha tudnánk, hogy melyik irányból jöttél.
A kiskutya körbenézett, aztán körbefordult, de fogalma sem volt, hogy melyik irányból jött. Szomorúan sütötte le a fejét.
- Ne szomorkodj kispajtás! Gyere bújj ide a karomba, már a nap is nyugodni tért, aludjunk mi is egyet. Reggel majd elindulunk és megkeressük a kisgazdidat.
Azzal Pötyi a barátságos ogre szőrös karjaiba bújt és aludtak reggelig.
- Ki vagy te és miért kiabálsz ilyen elviselhetetlenül?
- Hát nem emlékszel? Tegnap megígérted, hogy segítesz megtalálni a kisgazdámat. Pötyi vagyok, a kiskutya.
Az ogre törni kezdte a fejét, még grimaszokat is vágott hozzá, de semmi sem jutott eszébe.
- Semmi nem ugrik be.
- De hát megigérted- sóhajtott a kiskutya és mindjárt könnybe borultak a szemei.
A nagyszívű óriás, nagyon megsajnálta a kis szőrös teremtményt, s úgy döntött, ha már nem is emlékszik, segít neki. Mivel mindig mindent elfelejtett, ami valaha történt, nem sok ötlete akadt, de mégsem mondhatja ezt a kutyusnak, aki csak mégjobban kétégbeesne.
- Na jól van segítek neked, csak ne sírj, kérlek- és finoman megsimogatta Pötyi fejét.
Pötyi reménytelt szemekkel nézett fel a szőrös óriásra. Hirtelen egy hatalmas gyomorkorgás törte meg a csendet. Pötyi még sosem hallott ilyet.
- Bocsánat kispajtás, de a gyomrommal nem lehet vitatkozni, muszály ennem valamit...
Azzal szimatolni kezdett.
- Most mit csinálsz?- kérdezte a kiskutya.
- Szimatolok. Általában így keresek reggelit.
- Hát ez az! Mi kutyák is jók vagyunk szimatolásban! - villant fel a kiskutya agyában a gondolat- Ha kiszagolom a lábnyomomat, egészen biztosan hazatalálok.
Úgy is lett. Pötyi lelkesen szimatolni kezdte az utat. Hamar felfedezte a saját illatát. Nem volt más dolga, mint követni a nyomokat. A jószívű feledékeny ogre, pedig elkísérte, hogy nehogy valami vadállat megtámadja a kis barátját, amíg a hazautat szimatolja. A fák rejtekéből azonban nem bújt elő.
- Csak eddig jöhettem, kishaver- szólalt meg az erdő szélén.
- Nagyon szépen köszönöm drága ogre, hogy vigyáztál rám- nyalogatta meg az óriás simogató kezeit hálásan.
Az ogre most is nevetett, boldog volt, hogy segíthetett.
Miri még mindig a mezőn jött- ment, fáradhatatlanul kereste kis barátját. A nevét kiáltozta egyfolytában. Le sem lehet írni mennyire örült, amikor a kiskutya egyszer csak előjött az erdőből. Boldogan ölelte át.
- Annyira örülök, hogy visszajöttél! - ölelte át boldogan, amikor a kiskutya a karjaiba ugrott.
Ami azt illeti ő is kapott elég hálapuszit, az egész arca a kutyus nyálától ragyogott.
- Egy jóbarátom segített. Nélküle nem sikerült volna.- újságolta.
- De hát miért nem hoztad ide, hogy megköszönjem neki?
- Ő egy ogre és valamiért nem akar az emberek előtt mutatkozni.
- Egy ogre? Én azt hittem ogrék nem is léteznek.
- Pedig én ismerek egyet, gyere bemutatlak neki- s húzni kezdte a kislányt a nadrágjánál fogva, az erdő irányába.
Amikor azonban odaértek, az ogrénak már nyoma sem volt.
- Holnap már nem is emlékszik rám- sóhajtotta a kiskutya- állandóan mindent és mindenkit elfelejt.
- Ha így van, akkor biztosan boldog, hiszen soha nem bánkódik semmi miatt. Így nem is hiányzol neki.
- Ez igaz- vakkantott Pötyi,- de a magány az senkinek sem jó, akárhogy is.
- Jól van, holnap megkeressük és, ha kell segítünk neki.
- Tényleg?- örvendezett Pötyi.
- Hát persze- mosolygott Miri- de most menjünk haza, a szüleim már aggódnak értünk...
Folytatása következik....
By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://titihajnalka.eu/
