A távoli ír vidéken élt
Egy kedves ír kobold.
Pitypangvölgynek vidékéről
Soha el nem vándorolt.
Itt volt neki kis mennyország,
Boldogság és kikelet.
A szivárvány zuhatagban,
Üldögélni szeretett.
Nem volt gonosz az emberhez,
Míg fel nem bosszantották.
Szerencsére Pitypangföldet
emberek ritkán járták.
Csak tündérek éltek erre,
S mindenféle jó manók.
A nyugalom hét pecsétje,
Eddig még az övék volt.
Ámde amott, túl a hegyen ,
Élt egy gonosz boszorkány.
Zavarta a békés kobold,
De leginkább a szivárvány.
Gyűlölte a szép világot,
S mind a vidám lényeket.
Fogalma sem volt ő neki,
Mit jelent a szeretet.
Szivárványos tavaszi reggel,
A dühe olyan nagy lett,
Hogy a varázsüvegcsékből,
Egy rossz nevűt elővett.
Az üstjébe borította,
Megkeverte rendesen,
S mellé gonosz varázsigét
Mondott igen hevesen:
Hókusz pókusz, békaféreg,
Gennygalóca, sárkányvér!
Kapzsiság te ősi méreg,
Vár reád most két testvér!
Fertőzd őket amennyire
Embert fertőzni lehet!
Hogy annak a vidám kobold
Életnek véget vessenek!
Azzal aztán szürke köddel,
A varázslat messze szállt.
S a két testvér otthonában,
Fertőzött a kapzsiság...
Hajnal tájban úgy nyitotta
Mindkettő ki a szemét:
Hogy menniük kell kobold után,
Nem várhatnak több estét.
Hallottak az emberek már
Koboldokról legendát,
Hogy ha a szivárványt követik,
Jól tudták, hogy elfogják.
Úgy mesélték a szabadságért,
Mindent megad a kobold.
S a koboldok kincses tára,
Arannyal mind teli volt!
Így indultak, bőrük alatt,
Forrón izzott a pénzvágy.
Már lelküket behálózta,
A rájuk küldött kapzsiság.
Pitypang völgynek dús mezőin,
Nőttek csodás levelek.
Melyek alatt békességben,
Levélmanók születtek.
Boldogságban élt épp itten,
Egy kedves manó család.
Minden este a fák alatt
Ettek finom vacsorát.
Lóri papa, Rózsi mama,
S no persze a gyerekek:
Móni, Tóni kik a mezőn
Futkorászni szerettek.
Kis családjuk önmagában,
is maga volt a csoda.
A szeretetükön kívül,
Nem vágytak másra soha.
Bölcsen tudták: az életben,
Az egyetlen boldogság,
Hogyha egymást tisztelik és
Teljesen elfogadják.
Ennyi kell a szép élethez,
No és persze szeretet.
Pénzből igaz boldogságot,
Tudták, hogy nem vehetnek.
Pitypangvölgyben nem is kellett
Aranypénz és nagy vagyon.
Elég volt, ha az itt élők,
Szerették egymást nagyon.
Szivárványon csúszdázgattak
Egész nap a gyerekek.
Játékukon Conor kobold
Jóízűen nevetett.
Ma is éppen ott ücsörgött,
A csodás szivárvány alatt...
S a virággal borított fákon,
daloltak a madarak.
Ámde az a két rossz testvér,
Kobold csapdát állított.
S mit sem sejtve a két manó,
Mindjárt bele is csúszott.
Azt hitték, hogy ír koboldok,
Szegény manó gyerekek.
Mert a lényismeretük lám,
Gyengébb, mint az egyszeregy.
Nekik aztán édes mindegy,
Manó- e vagy ír kobold.
Filozófia helyett mind,
Csak az aranyra gondolt.
Mindent látott Conor kobold:
- Szegény manó gyerekek!
Mégsem hagyhatja, hogy bennük,
Emberek kárt tegyenek!
Végül is az ő csapdájuk,
Személyesen neki szólt.
Így aztán személyes ügynek
Tekintette a kobold.
Tudjátok-e miért viselt,
Minden kobold két erszényt?
Mert ők bizony ebben hordtak,
Varázslatos csodapénzt!
Az egyikben ezüst pénz volt,
Vele pedig oly csoda:
Bárhol fizetett is vele,
Visszament a tarsolyba!
A másikban aranypénz volt,
S ha épp fizetett vele,
Másnapra az arany helyett,
Hamu lett az erszénybe!
Elhatározta hát most is,
Kiváltja a kicsiket.
A két kapzsi testvér pedig,
Koldusként majd hazamegy.
Pitypangvölgyben akkor este,
Feljött már az öreg Hold.
Megleste a testvéreket
Most Conor, az ír kobold.
Kalitkában tartották a
Két kis manó gyereket.
S hogy éjszaka ne fázzanak,
Raktak egy tábor tüzet.
Veszélyes volt útra kelni,
Ilyen sötét éjszaka.
Úgy gondolták, másnap reggel,
Indulnak majd csak haza.
Előkerült a batyuból,
A finom sós szalonna,
S megsütötték a parázson.
Csak úgy szállt az illata!
Neki fogtak lakmározni,
Mindjárt, ahogy elkészült.
Szegény manó gyerekeknek,
Egy pici falat sem került...
Látta ezt az ír kobold,
S a mérge egyre nagyobb lett:
Hogy ez a két gonosz ember,
Emígy kegyetlenkedett!
Nem várt tovább, előugrott,
És így szólt ő dühösen:
- Mi az ára a manóknak?
Én mind most megfizetem!
Nagyot nyelt hát a két testvér,
S azt mondták , annyi arany,
Amennyi egy ilyen koboldnak,
Saját kincstárában van!
- Tudjátok, hogy legendákban,
Nagyítanak az emberek!-
Így a kobold- De helyette,
Tudok mást adni nektek!
Azzal Conor, az ír kobold
Elővette erszényét.
A kettő közül azt, amelyben
Tartotta az aranypénzt.
- Látjátok az erszényemet?
Csodás varázserszény ez!
Csak úgy szórja az aranyat,
Vissza soha nem kérdez!
Egymásra néz a két testvér,
Tágra nyílnak szemeik.
Ez a varázslatos erszény,
Már azonnal kell nekik!
Elengedték a két manót,
A csábító erszényért.
A manók örültek nagyon,
Hogy megúszták ennyiért!
A két testvér akkor éjjel,
Elégedetten aludt.
Bár álmában mind a kettő,
Fura nyelven vartyogott...
Talán csak egy mellékhatása,
A boszorkány varázslatnak.
Még jó, hogy észre sem veszik,
Olyan mélyen alszanak!
S a Nap felkelt. Sugarával
Ébresztgetett kedvesen.
Fel is keltek nemsokára,
Nagyon elégedetten!
Egész éjjel szorongatták,
Conor kobold erszényét,
S amikor látták, hogy még meg van,
A tartalmát megnézték.
Ámde akkor döbbentek le,
S lett fejükön mélabú.
Mikor abban az erszényben,
Nem volt arany, csak hamu!
Szaladgáltak, óbégattak,
Szitkozódtak rendesen.
Pedig jobban jártak volna, ha
Most maradnak csendben!
Mert mögöttük, a barlangban,
Élt Cingár, az óriás.
Felébredt az ordításra,
Futni kellett, nem vitás!
Jó messzire elkergette
Dühében, a két testvért.
Kedvük elment, életüket
Nem adnák egy koboldért!
Nyugalomban élni, jobb lesz,
Nem kell többé nagy vagyon!
Így gondolta a két testvér,
S éltek aztán boldogon.
A gonosz boszorkány pedig,
Mindezt látván kiakadt.
Hihetetlen, de mérgében,
Azon mód ott meg pukkadt!
Pitypang völgyben így tért vissza,
A békesség és a rend.
S a manó család boldogságban
Élte létét idelent.
Kis családjuk önmagában
Is maga volt a csoda.
A szeretetükön kívül,
Nem vágytak másra soha...
S a szivárvány legvégén
Sütkérezett az ír kobold.
Derekán a két erszénye,
Hiszed, ha nem mind ott volt!
By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://titihajnalka.eu/