A kis sündisznó és a hóember

 Titi Hajnalka: A kis sündisznó és a hóember

   A kis sündisznó imádta a telet. Egész nap szánkózott az új barátjával a domboldalon. Ez megunhatatlan móka volt. Csak akkor állt meg egy pillanatra, amikor meglátott valamit a fák között. Kíváncsian indult el felé. Egy nagy fehér gombóc volt az, piros orral és szemmel, és egy régi sapkával a fején. A gombóc karja, két ágas- bogas faág volt.

 - Hát, te ki vagy? - kérdezte a kis sündisznó.

- Én? Én egy hóember vagyok - válaszolta a gombóc. 

- Hóember? Mi az? - csodálkozott a kis sündisznó. 

- Hát olyan ember, aki hóból van - magyarázta a gombóc. 

- Hóból? De hát hogyan? Ki csinált téged? - faggatta tovább a kis sündisznó. 

- A gyerekek csináltak engem - mondta büszkén a gombóc. - Ők gyúrták össze a testemet két nagy hógolyóból, rámadták az orromat és a szememet, amik répából és szénből vannak, feladták rám ezeket a csodás karokat, a sapkát és a sálat, hogy úgy nézzek ki, ahogyan az emberek. Ők adtak nekem életet. 

- Életet? De hát te nem élsz igazán! Te csak egy halom hó vagy! - mondta hitetlenkedve a kis sündisznó.

- Dehogynem élek! Épp beszélek veled, nem? Én érzek mindent: az örömöt és a bánatot, a hideget és a meleget... na jó, inkább csak a hideget... de azért élek! És nagyon boldog vagyok itt az erdőben! 

- Boldog? Miért lennél boldog? Itt nincs senki más rajtad kívül! Nem unatkozol?

- Nem unatkozom. Nézem az erdőt és hallgatom az állatokat. Néha jönnek ide játszani velem a gyerekek is. Ők mesélnek nekem sok mindent: hogy mi történik odakint a világban, hogy milyen ünnepek vannak télen... tudod például mi az a karácsony? 

- Karácsony? Nem tudom... mi az? 

- Hát olyan ünnep, amikor az emberek szeretik egymást még jobban mint máskor. Ajándékokat adnak egymásnak, kidíszítik a házaikat és a fenyőfát, énekelnek és örülnek. Nagyon szép dolog! 

- Tényleg szép dolog, de miért csak télen ünneplik?

- Mert a Karácsony Jézus születésnapja. Ő egy nagyon jó ember volt. Ő tanította az embereknek a szeretetet.

 - Jézus? Ki volt ő? 

- Hát ő volt Isten fia... 

- Isten? Ki az?

- Hát ő az, aki teremtett mindent: az eget és a földet, az embereket és az állatokat. Téged is.

 - Engem is? De hát engem nem ő teremtett. Engem anya meg apa teremtett. 

- Igen, de ő adta nekik azt az erőt, hogy megteremtsenek. Ő adta neked az életet. 

- Az életet? De mi az az élet?

- Hát az mindannyiunk létezése. A fák, a virágok, az állatok, és az emberek, mi mindannyian élünk.

- Még mindig nem értem- sóhajtott a kis sündisznó és lesütötte a fejét. - Talán mert olyan kicsi vagyok...

- Ha nem élnél, nem tudnál játszani a hóban- folytatta a hóember.- Ha nem élnénk nem tudnánk beszélgetni, nem tudnád szeretni a szüleidet, és nem tudnál gondolkodni, ami nagyon fontos, még játék közben is.

- És ez az élet?

- Igen, ez az élet. És ez nagyon szép dolog. 

- Tényleg szép dolog... de akkor te is élsz? 

- Igen, én is élek. De nem olyan sokáig, mint te. 

- Miért nem? 

- Mert én hóból vagyok. És ha eljön a tavasz, akkor elolvadok. 

- Elolvadsz? Milyen az? 

- Hát amikor a napsugarak felmelegítenek, a hó folyadékká válik. Víz leszek és a patakba folyok.

- Ez nagyon szomorú! - sóhajtott ismét a kis sündisznó. 

- Ez nem szomorú dolog, az igazi kalandok számomra akkor kezdődnek! Utazom egy kicsit... megnézem a világot... aztán visszatérek az égbe... 

- Az égbe? Mint a madarak?

- Igen, mint a madarak. Ha a napsugarak felmelegítik a folyó felszínét, elpárolgok és felrepülök az égbe!

- Szárnyak nélkül?

- Ó igen, ez a legcsodásabb. Szárnyak nélkül! Nincs szükségem másra csak melegre és hidegre, no és a szélre ami körbevisz az égen. Fent csatlakozom a felhőkhöz, és ha ismét hideggel találkozom, újra folyékonnyá válok és lehullok.

 - Lehullasz? Mint a hó? 

- Igen, lehetek eső , harmat, dér és persze hó. Attól függ, hogy milyen évszakban érkezem.- Sokszor visszajövök ide, talán más alakban, de mindig ugyanaz leszek.

- Ugyanaz? Mint most? 

- Igen, mint most. Mindig ugyanaz leszek: egy hóember.

A kis sündisznó elgondolkodott ezen. Nem értette teljesen, hogy lehet valaki aki hóból van, hogy elolvad, hogy felhővé, esővé, harmattá vagy dérré válik. De azt érezte, hogy ez valami nagyon különleges alakváltós dolog. És azt is érezte, hogy ez a hóember nagyon kedves lény. És azt is érezte, hogy szeretne vele barát lenni. 

- Te tudod a nevem? - kérdezte tőle. 

- Nem tudom - válaszolta a hóember. 

- A nevem Sündörgő Dömi- mondta a kis sündisznó.

- Sündörgő Dömi? Milyen szép név! - mondta a hóember. - Bárcsak nekem is lenne nevem!

- Én adhatok neked egyet - mondta a kis süni - Legyen a neved Hógolyó! 

- Hógolyó? Milyen vidám név! - nevetett a hóember.

- Akkor most már ismerjük egymást és barátok is lehetünk.

-  Barátok? Mik azok a barátok? - kérdezte Hógolyó.

- Hát olyanok, akik szeretik egymást, akik segítik egymást, akik játszanak egymással, és sokat beszélgetnek.

A játékra felcsillant Hógolyó szeme.

 - Játszanak? Mit játszanak? 

Sünike elmosolyodott. Elkezdett mesélni Hógolyónak a sokféle játékról, amit ő ismert: a bújócskáról, a fogócskáról, a labdázásról. Hógolyó figyelmesen hallgatta őt. Nagyon tetszettek neki a játékok. De volt egy baj:

- Ezeket nem tudom játszani - mondta szomorúan. - Nincs lábam, hogy fussak.A kezeim idétlenek, hiszen ágasbogas ágakból vannak.

Sünike megvigasztalta őt. 

- Csúszni havon csak tudsz? Hiszen hógolyó vagy.

- Csúszni azt nagyon tudok!- felelte lelkesen a hóember.

- Akkor szánkózhatnál velem és a sünbarátommal.

- Szánkózni?

- Igen, vagyis csúszni a dombon le!

- Az nagyon jó játék! Örömmel! 

- És építhetnénk hóból várat is. Ha a kezeidet kicsit megfegyelmezed, biztosan ügyessé válnak!

- Havas várat? Az ágas- bogas kezeimmel? Megpróbálhatom- egyezett bele Hógolyó.

 Sündörgő Dömi elmondta neki, hogy hogyan kell havat gyűjteni, havat lapítani, majd havat rakni egymásra, hogy hogyan kell hófalat és tornyot csinálni, hókaput valamint ablakot faragni, és zászlót tűzni a csúcsra. Hógolyó lelkesen bólogatott. Közösen kezdtek dolgozni a hóvár megépítésén. A kis süni gyűjtötte és lapította a havat, Hógolyó pedig irányította és tanácsokat osztogatott, hogy merre és hogyan rakja, mert a kezeit mégsem tudta igazán megfegyelmezni, hiszen ujjai között, folyton kifolyt a hó. A zászlót viszont ő tűzte a torony csúcsára. Nagyon jól együttműködtek, és hamarosan elkészült a hóvár. Sündörgő Dömi és Hógolyó nagyon büszkék voltak rá. Beléptek a hókapun, és körbenéztek a havas udvaron. Aztán felmentek a hótoronyba, és kinéztek a hóablakon. Onnan látták, hogy milyen szép az erdő, ahol éltek. Látták, hogy milyen gyönyörűen csillog a fehér a hó, ami borította a tájat. Látták, hogy milyen kék az ég, ami fölöttük volt. Látták, hogy milyen ragyogó a nap, ami rájuk sütött. És látták egymást: egy kis sündisznót és egy nagy hóembert, akik ezen a különleges napon, igaz barátok lettek.