Egyszer volt, hol nem volt, nem messze a hegyen túl élt, egy özvegy a kisfiával Péterrel. Péter igazi lusta gyerek volt, egyebet sem tett, csak álmodozott egész nap, ami pedig körül vette nem is érdekelte. Így aztán még az anyukájának sem segített, sem másoknak, amiért nagyon udvariatlannak is tartották, akik ismerték.
-Szegény asszony! – mondogatták a szomszédok- Nem elég, hogy elvesztette a férjét, még egy ilyen hálátlan fiúval is megáldotta a sors!
Gondolhatjátok, hogy tanulni sem szeretett! Többnyire az iskolában az órákon is gondolataiban kalandozott. Egy nap a tanára is észrevette, meg is szólította:
-Mire gondolsz, Péter?
Péter zavarba sem jött, mindjárt így válaszolt:
-Azon gondolkodom, vajon mi leszek, ha nagy leszek?
-Hát, ami azt illeti, addig még nagyon sok idő van. Úgyhogy, a legjobb lenne, ha idefigyelnél és belenéznél néha a könyvekbe, hogy nehogy munkanélküliként végezd! A tanulatlan emberek, nem viszik valami sokra.
De Péter ügyet sem vetett a tanár szavaira. Ha mégis megpróbált odafigyelni, nagyon hamar unatkozni kezdett, és újra elkalandozott. Az idővel volt a legtöbb baja. Úgy érezte az iskolába járás, csupa időpocsékolás, a tanulásról nem is beszélve. Mindig máshova vágyott, mint ahol éppen volt: az iskolából haza, vasárnapi ebédkor nyaralni... Csak akkor tudott elégedett lenni, amikor Leával játszott. Lea bár lány volt, igaz barátjának érezte. Szép volt, és kedves. A nevetése volt a legkedvesebb hang, amit életében hallott. Sokszor gondolt rá, hogy, ha megnő feleségül veszi.
Amikor végre elérkezett a nyári szünet, s kötelező feladatokkal nem kellett bajlódnia, sokat sétálgatott az erdőben és mindenfélét játszott, amit csak a képzelete ki tudott találni. Volt, hogy lovagnak képzelte magát, a fákat pedig óriásoknak, akik ellen harcolnia kellett. Máskor igazi varázsló volt, aki száraz ágakból bármit képes volt varázsolni… Észre sem vette, mennyi idő eltelt, miközben a farengetegben bóklászott. Nagyon elfáradt leült hát, egy kidőlt fa mellé, talán még el is szunyókált pár másodpercre, amikor valaki szólította:
-Péter!
A nevét hallván kinyitotta a szemét és körül nézett. Egy idős nő állt közvetlenül előtte, egy arany gömbbel a kezében, ami úgy csillogott a lombokon áttörő napfénytől, hogy majd megvakította. A gömbből, ami egy aranygombolyag volt, egy aranyszínű selyemszál lógott le. Az asszony így folytatta:
-Péter, nézd mit hoztam neked!
Peter megérintette a fonalat, és kíváncsian kérdezte:
- Mi ez?
Az idős hölgy azt mondta:
- Ez az életed fonala. Ha nem nyúlsz hozzá, az idő magától halad, úgy ahogyan az meg van írva. De, ha azt szeretnéd, hogy az idő gyorsan teljen, akkor csak annyit kell tenned, hogy kissé meghúzod a fonalat, és attól függően mennyire szeretnél előre haladni, egy óra olyan rövidke lehet, mint egy perc. De jól vigyázz! Miután meghúztad, a szál nem térhet vissza! Az elsietett idő úgy el fog tűnni, mint a kéményen kiillanó füst! Ez az ajándék a tied lehet, de nem szólhatsz róla senkinek. Ha mégis elárulod, azonnal meghalsz!
Péter egyetértően bólintott, majd miután az anyó átnyújtotta neki, gondosan megvizsgálta, szemügyre vette. Most aztán megfogta az isten lábát!- szaladt haza boldogan, talán még soha nem érezte magát ilyen elégedettnek. Másnap az iskolából hamar elege lett, hát mielőtt véget ért volna a tanítás, húzott kicsit a fonalon és már mehetett is haza. Azta!- gondolta. Tényleg működik! Ahogyan azt az öreg néni mondta.
Másnap ugyanezt tette, és több napon át így folytatta. Egy nap eszébe jutott, hogy, ha kissé többet húzna a fonálból, akkor teljesen abbahagyhatja az iskolába járást. Nem is gondolkodott rajta többször, rögtön meg is tette, mire azon kapta magát, hogy egy asztalos műhelyben kisinas, mert épp mesterséget tanul. Ámde kisinaskodni sem épp legényálom, meg aztán Leára sem akart tovább várni…
Azt kérdezte magától: "Miért várjak tovább, hogy elvegyem Leát feleségül?" Abban a pillanatban ismét meghúzta a gombolyag aranyszálát, és már ott álltak a templomban, amint épp kimondják a boldogító igent. Később, amikor megtudta, hogy Lea terhes, alig várta, hogy a baba megérkezzen! Újra meghúzta a fonalat, és megszületett a fia.
Hamarosan több gyermeke született, akiknek ugyanígy siettette az érkezését. Csakhogy, a sietséggel, elvesztegette azt az időt, amit a többi gyermekével tölthetett volna. Azt is szerette volna látni, hogy gyorsan felnőnek. Tehát újra és újra húzta a fonalat, és bár minden vágya valóra vált azonnal, az élete olyan gyorsan elszállt, mint egy szemvillanás. Azon kapta magát, hogy a haja hófehér, és arcát ráncok borítják. Ráébredt, hogy úgy átrohant az életen a türelmetlensége miatt, hogy ideje sem volt élvezni egyetlen percét sem. Nagyon elszomorodott, és ismét kisétált az erdőbe, oda ahol minden elkezdődött. Leült ahhoz a bizonyos fához, hogy megpihenjen, s lám ismét az öregasszony hangja szólította:
- Péter, csodálatos életet élsz?
- Nem, egyáltalán nem.- rázta a fejét az öreg Péter- Úgy szeretnék élni, mint korábban. A varázsfonalad nélkül.
- Rendben van. – felelte az idős hölgy.- Legyen úgy, ahogy akarod.
Azzal elvette Pétertől a gombolyagot és eltűnt.
- Péter, siess, elkésel az iskolából! – ébredt a gyermekkori ágyában anyukája hangjára, amint finoman megrázta a vállát.
Péter akkor eszmélt fel, hogy ez az egész hihetetlen történet csak egy gonosz álom volt, hálát is adott érte! Óriási megkönnyebbülés volt, hogy az élete nem azzal a varázsgombolyaggal telt. Viszont végre megértette, mindennek megvan a maga ideje, amit hagyni kell kibontakozni türelemmel. Azt is megtanulta, hogy megbecsüljön minden percet, amit a szeretteivel és a barátaival tölthet. Attól kezdve megbecsülte a jelent, mindig segített az anyukájának, hogy széppé tegye a mindennapjait. Nem akarta többé elvesztegetni azt az értékes időt, amit az élettől kapott ajándékba.
By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://titihajnalka.eu/