Bézi, a bántalmazott kiskutya

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiskutya, akit Bézinek hívtak. Bézi nagyon szerette az anyukáját és a testvéreit, akikkel együtt élt egy kennelben. Minden nap játszottak, futkároztak, és összebújtak aludni. Bézi boldog volt.
De egy napon megváltozott minden. Egy idegen ember jött az otthonukba, és elvitt magával egyet a kiskutyák közül. Bézi nagyon félt, hogy őt is elviszik, de remélte, hogy ha mégis megtörténik, egy jó gazdihoz kerül. Aztán másnap megint jött egy ember, és megint elvitt egy kiskutyát. Így ment ez napról- napra, míg végül csak Bézi maradt az anyukájával.
- Ne félj, kicsim - mondta az anyukája. - Biztosan szerető családokhoz kerültek a testvéreid. Te is hamarosan találsz majd egy jó gazdit, aki gondoskodik rólad.
Bézi bízott az anyukája vigasztaló szavaiban, de mégis szomorú volt. Hiányoztak neki a testvérei, és nem akart elválni az anyukájától sem. Ez túl sok rossz volt, egy ilyen kicsike kutyának.
Aztán eljött az a nap is, amikor Bézi került sorra. Egy sötétruhás ember jött érte, egy mogorva férfi, aki nem mosolygott rá, és nem simogatta meg. Csak fogta a nyakörvét, és betuszkolta egy kosárba.
- Na gyere már, te csenevész! - morogta - Nemsokára ismertetem veled a szabályokat!
Bézi rettegett. Nem érezte jól magát ennek az embernek a közelében, De nem tudott mit tenni. Csak nézte szomorúan az anyukáját, ahogy eltűnik az ajtó mögött...
Az ember elvitte Bézit egy régi házhoz, ami koszos volt és lepukkant. Nem volt benne sem játék, sem puha ágy, sem finom kaja. Csak egy rongyos pokróc és egy rozsdás tál várta üresen a sarokban.
- Ez lesz a helyed! - mutatott oda az ember. - És ne csinálj semmi bajt, mert megbánod!
Bézi nem értette, hogy miért viselkedik így vele.. Hiszen ő csak egy kis kutya volt, aki szeretett volna játszani és enni. De nem mert meg sem mukkanni. Csak lefeküdt a pokrócra és szomorúan, az üres gyomra korgásának dallamára, álomba merült.
Így telt el az első napja új otthonában. És így telt el sok más nap is. Bézi mindig éhes volt és fázott. Az ember ritkán adott neki enni és inni. Ha pedig valamit rosszul csinált szerinte - például ha ugatott vagy bepiszkított -, akkor megpofozta vagy megrúgta.
Bézi nagyon szenvedett. Sokat sírt és szomorkodott. Néha álmodott a kennel meleg, békés környezetéről, a testvéreiről és a mamájáról. De a reggelek mindig ijesztőek voltak. Egyre többet gondolt arra, hogy világgá megy. De nem igazán volt hozzá bátorsága. Félt az idegenektől és a veszélyektől. Talán a falakon túl, még rosszabb egy ilyen kiskutyának...
Egy nap azonban történt valami, ami megváltoztatta a sorsát.
Az ember hazajött a munkából dühösen és feszülten. Nem találta meg a kulcsát, amivel kinyitotta volna a házat. Bézi hallotta az ember hangját, és örült, hogy talán kap valami ennivalót. Kijött a kosárból, és odaszaladt, hogy üdvözölje.
- Szia, gazdi - vakkantotta . - Jó napod volt?
Az ember nem örült Bézi köszönésének. Sőt, nagyon is felbosszantotta.
- Mit ugatsz, te nyomorúlt!? - kiáltotta - Nem látod, hogy nincs kedvem hozzád?
És azzal újra egy hatalmas pofont adott neki. Bézi vonított a fájdalomtól. A pofon olyan erős volt, hogy elrepítette a falig, ahol beütötte a fejét. Elájult.
Egy ideig nem tudta, mi történt, nem emlékezett. Csak érezte, hogy vérzik az orra és fáj a feje. Aztán minden eszébe jutott. Érezte, hogy ebből elég volt. Nem akart többet szenvedni ebben a házban. Nem akart többet félni ettől az embertől.
- Elég! - ugatott rá dühösen - Nem bírom tovább! El akarok menni innen!
És azzal nekifutott a kerítésnek. A kerítés régi és rossz volt, és egy helyen lyukas is. Bézi átbújt rajta, és elszaladt, bele az ismeretlenbe.
Az ember utána akart menni, de nem tudta kinyitni az ajtót. Dühösen ordított és rugdalózott.
- Te kis szemét! - kiabálta - Gyere vissza, vagy megfizetsz ezért!
De Bézi már nem hallotta őt, futott, ahogy a lába bírta. Nem tudta, hova megy, csak azt, hogy messze akar kerülni ettől az embertől. Átfutott egy parkon, egy piactéren, és egy forgalmas úton. Senki sem figyelt rá, senki sem segített neki. Mindenki elfoglalt volt, mindenki a maga dolgával törődött. Bézi egyre fáradtabb és szomorúbb lett. Eltévedt ebben a nagy városban. Nem talált sem menedéket, sem barátot.
- Mi lesz velem? - gondolta Bézi. - Hol fogok aludni? Mit fogok enni? Ki fog szeretni?
Már majdnem feladta a reményt, amikor meglátott valamit, ami felkeltette az érdeklődését.
Egy kis házikó állt, egy mellékutcában. A házikó ablakából meleg fény áradt ki. Az ajtaján egy tábla lógott rajta egy mosolygó kutyaportréval és ezzel a szöveggel: "Kutyabarát otthon".
Bézi megállt a házikó előtt. Vajon ki lakhat itt? Vajon miért írta ki ezt a háza ajtajára? Vajon kedves lenne vele? Elhatározta, hogy kideríti. Odament az ajtóhoz, és finoman megnyomta az orrával a csengőt.
A házikóból egy öregember jött ki. Ő volt a ház tulajdonosa. Ránézett Bézire, és mosolygott.
- Szia, kicsi kutya - mondta az öregember kedvesen. - Mit keresel itt?
Bézi a kimerültségtől nem tudott válaszolni. Csak nézte az öregembert nagy szemekkel.
Az öreg megsimogatta Bézit, és közben észrevette a sebeit.
- Jaj, te szegény - mondta részvéttel. - Ki bánt így veled?
De Bézi meg sem mukkant, csak hozzábújt és annyira örült, hogy csóválta a farkát.
- Te kis árva - folytatta az öreg - Nem érdemelted meg ezt a sorsot. De ne aggódj, most már itt vagy nálam, és én vigyázok rád.
A kisöreg befogadta Bézit. Megfürdette, bekötözte a sebeit, megetette, és adott neki egy puha ágyat. Bézi nagyon hálás volt. Érezte, hogy ez az ember szereti őt, és nem akarja bántani.
- Köszönöm, hogy segítettél - ugatta Bézi. - Te vagy a legjobb gazdi, akit valaha ismertem!
Az öregember elpirult.
- Hát, nem tudom, hogy én vagyok-e a legjobb gazdi. De azt tudom, hogy te vagy a legaranyosabb kiskutya, akit valaha láttam. És ha akarod, itt maradhatsz velem mindig.
Bézi végre boldog volt. Igent akart mondani az öregembernek. De eszébe jutott a családja többi tagja:
- Mi lesz az anyukámmal és a testvéreimmel? - kérdezte - Vajon ők is jól vannak? Vajon ők találtak szerető gazdikat?
Az öregember elgondolkodott.
- Nem tudom, kicsim. De remélem, hogy igen. Talán egyszer még találkozhatsz velük.
Bézi bólintott. Ő is remélte, hogy egyszer még találkozhat az anyukájával és a testvéreivel. De addig is boldog volt az öregemberrel. Tudta, hogy ez az ember az igazi családja most.
És így éltek ők boldogan és békességben a kis házikóban. Bézi sokat játszott és tanult az öregembertől. Megtanulta, hogy hogyan kell viselkedni egy jó kutyának. Megtanulta, hogy hogyan kell szeretni és szeretve lenni.