Csipkerózsika

Titi Hajnalka: Csipkerózsika ( Grimm mese feldolgozás) 

 Valamikor nagyon régen,

Túl a nagy Sárkány vidéken,

Egy gyönyörű nagy országban,

Arany kapus palotában,

Élt egy király s egy királyné.

Sorsuk mégis a bánaté.

Bár csodás volt az életük:

Hisz volt kincsük és nagy szerelmük,

Ámde, míg az évek múltak,

Gyermekre hiába vágytak.

S, hogy megoldás nem érkezett:

Szívük egyre nehezedett…

A király az erdőt járta,

Elmélyülve bánatába.

Magát okolta mindenért,

A királynő ugyan azért…

Sokat sétált magányában,

Ha nem bent a palotában,

Akkor kint annak kertjében,

A virágok közelében,

Mélázott a kerti tó mellett,

Míg könnyei csak peregtek…

Hanem akkor a tó megloccsan,

S egy zöld béka elé toppan.

Mindjárt közelebb is totyog,

S kedvesen valamit motyog:

-Szép királynőm, mától ne sírj!

Van már bánatodra gyógyír!

Azért jöttem, hogy elmondjam:

Kislányod lesz hamarosan!

Nem kell hozzá egy esztendő,

Csak néhány hónap és nap kettő,

S megérkezik a családba,

Férjed s szíved boldogsága!

S lám ott, abban a pillanatban,

A harangvirágok felcsendültek,

S a virágba borult fákon,

Kis madárkák énekeltek.

A nyugalom úgy érkezett,

Mint egy földön túli áldás.

S a következő hónapokban,

Öröm volt a babavárás…

Hogy ki volt az öreg béka?

A királynő máig nem tudja.

Ámde nem is kutakodott,

Hiszen itt volt kire vágyott!

Mit számított, bárki legyen,

Ő egy jóságos idegen:

Fájdalmára gyógyírt hozott,

És végtelen boldogságot.

Így hát kilenc hónap múlva,

Úgy lett, ahogy megjósolta:

Megszületett a kis királylány

Szépségesebb volt a Napnál!

A király meg örömében,

Úgy tartotta az ölében,

Mint a világ legdrágább kincsét,

Meg is ünnepelték tüstént!

Tizenhárom javasasszony,

Illett volna áldást mondjon…

Ámde az arany teríték,

Csak tizenkét főre készült,

És, hogy mit tegyenek ezért,

Szólt a főudvarmester tüstént:

-Van egy, amelyik távol lakik,

Talán a hír nem megy addig!

Úgyis, öreg, morcos, zsémbes,

Lehet nem is egészséges…

Így, ha már őt nem hívjuk meg,

A terítékek rendben lesznek.

-Úgy legyen hát!- szólt a király,

Ne legyen ez a nap silány!

Ünnepelni örömmel kell,

Ne törődjünk zsémbesekkel!

A palotát feldíszítették,

Felkerült az arany teríték.

S érkezett a vendégsereg:

Bárók, grófok, fejedelmek,

Fegyverhordozók meg szolgák,

Mind- mind az áldomást itták!

-Élj sokáig, kis királylány!

Kiáltották százan mindjárt.

Eljöttek a javasasszonyok,

Ki- ki külön áldást mondott:

Kapott szépséget, gazdagságot,

Jóságot és boldogságot,

S már csak az egyikük maradt,

Hogy áldást mondjon a kislánynak,

Amikor a trónterembe,

Rémséges, vén nő lépett be:

-Megsértettél, öntelt király!

Amiért engem nem hívtál!

De én adós nem maradok,

Lásd most, ajándékot hozok!

Lehet, hogy ma ünnepeltek,

De az évek gyorsan telnek,

S a 15- ik születésnapján,

Meg fog halni a királylány!

Fekete nap lesz az, meglátod,

Egy ország siratja majd lányod.

Mindazok, kik ma ünnepelnek,

Aznap őt temetni gyűlnek!

S hogy halálát mi okozza?

Halld az átkom, mi azt elhozza!

Aznap lányod egy orsót talál,

S szúrása lesz végzetes halál!

S lám, abban a pillanatban

A néma csöndben baljóslóan,

Az ég megdördült, sötét fellegek,

Lepték be a tiszta eget…

Az öregasszony legyintett egyet,

S füstként hagyta el a termet.

Egy hajszálon múlott aznap,

Hogy anyja szíve meg nem hasadt!

Férje karjába rogyott szegény,

Attól félt lányának nincs már remény…

Elszörnyedtek mind a vendégek,

„Kis királylány, ki védhet meg?"

S az ünnepi hangulatot,

Befeketítette az átok…

Ámde volt még egy javasasszony,

Ki előlépett, hogy áldást mondjon:

-Eltörölni bár nem lehet,

Áldásommal megmenthetlek!

Az nap, mikor az orsó megszúr,

Nem ragad a halál el orvul.

Csak az álom ölelése,

Karol át 100 esztendőre…

Felsóhajtottaz édesanya:

-Istennek hála, hogy nem lesz baja!

De a királyt elborította a dühe,

Velük nem történhet ez meg sose!

100 esztendő, mély álomban?!

Megparancsolom most nyomban,

Ahány rokka, orsó lehet,

Mindent tűzre vettessenek!

Ne teremjen itt len, sem kender,

Mindenki mindent égessen el!

Ki is vonult a hadsereg.

Hogy teljesítsék az emberek,

A királyuk akaratát,

S az emberek mind betartották.

Telt az idő, múlt sok hónap,

Madarak jöttek és vonultak…

A kis királylány cseperedett,

Okosabb és százszor szebb lett!

Megfogant mind, a kapott áldás:

Kedves volt és mindig hálás.

Szerette a természetet, az állatokat,

Az embereket…

Mindent amiről szólt az élet,

Miért is érne ezzel itt véget?

Elérkezett a születésnap,

Sok év telt el, már nem aggódtak.

Zene, tánc és vigadalom,

A palotában saz utcákon.

Éppen úgy, mint minden évben,

Megünnepelték, hogy soká éljen.

De a palota pincéjében,

Egy vén anyó ült a sötétben

Ezt motyogta baljós hangon:

-Király! Eljött az én napom!

A mulatság napkeltére

Érkezett el a végére.

A királyi pár még sétált egyet.

-Nem tartasz velünk?- kérdezték meg. 

-Nem apám, inkább maradok,

Elfáradtam, megyek alszok.

Felelt a bájos Csipkerózsa,

Bárcsak másképpen tette volna!

Hiszenamintaludni indult,

A folyosón egy hang így szólt:

-Kis királylány!- sejtelmesen.

Megáll:- Ki szólít – kérdi- engem?

Ámde nem válaszolt senki,

S ő úgy gondolta, megkeresi.

Így indult el egyre lejjebb,

Feltárultak a régi termek…

Ódon torony, a szárny mellett,

Amit eddig még nem nézett meg…

-Kis királylány!- hangzik újra,

Skitárult annak az ajtaja!

-Ki szólított?- lépett be rajta.

-Csak én- felel a vén anyóka.

      -Hát te mivel foglalkozol?

Kérdi, s rosszra nem is gondol.

-Fonok, kincsem lenből szálat,

Ebből készítik a ruhádat…

-Nahát!- ámult el a kislány-

Hogyan készül az a fonál?

Megengeded, hogy megnézzem?

-Ki is próbálhatod, szentem!

Abban a percben megállt a rokka,

S az orsót most átnyújtotta…

A kis királylány kíváncsian

Vette kezébe azon nyomban,

Hisz újdonságot nem minden nap lát,

De jaj! Az meg is szúrta ujját!

Ott abban a pillanatban ,

Összerogyott félálomban.

Majd elnyomta a száz éves álom…

-Megfogant, hát gonosz átkom!

Nevetett az öregasszony,

S mint, aki dolgát jól végezte,

Köddé vált ott abban a percbe'…

De nem csak a királylányt érte álom,

Elaludtak a madarak a fákon,

A király, a királyné, az egész udvarnép,

A lovak az istállóban, a falon a légy.

A konyhában a tűz, s az épp zubogó leves,

A szakács indította nehézkes nyakleves,

Mielőtt a kuktát épp elérte volna…

Elaludt a széken a királyi szolga.

Ámde még a szél is , ami addig kószált,

Nem érintett többé, egyetlen száll rózsát.

És nem termett többé semmi kint a kertben.

A kastély köré nőtt egy gyilkos, tüskésverem,

Ami nem engedte, hogy bárki is bemenjen.

A gonosz jóslata valóra vált helyben…

Sok tíz év eltelt már, s próbát tett pár vándor,

Legalábbis az öregek így mesélték egykor.

Ámde az a bokor, áthatolhatatlan,

Bejutni nem lehetett, e mély varázslatban.

Nem fogta azt fűrész, fejsze no és balta,

A próbálkozókat mind szerte vagdalta!

Az évek meg teltek s a feledés homálya,

Sötét fátylat bontott rá a királyságra.

Csakmesékben lehetett hallani már róla,

S egy nap egy királyfi éppen meghallotta.

Addig keresett, kutatott a legény,

Míg fel nem ébredt szívében a remény.

Találtegy apókát, aki elmesélte,

Kit is rejt a vadrózsa szúrós ölelése.

Így indult az útnak, s amint megérkezett

Elővette kardját, s vagdalkozni kezdett.

Ámde alig csapott kardjával csak egyet,

A vad tüskebokor virágozni kezdett!

Mire lépett egyet, az ágak széjjel nyíltak,

Virágba borulva, mélyen meghajoltak!

Maga sem remélte, hogy ilyen könnyen megy

De épp most lett vége annak a 100 évnek!

Szabadon mehetett be a palotába,

A bozót a tüskéit nem fente már rája.

Áthaladt a kerten, majd a nagy termeken,

Ám a királylánynak eddig nyoma nincsen.

Tovább haladt akkor, a régi termeken át,

S a toronyban találta meg a kis királylányt.

Amint rája nézett, szíve nagyot dobbant,

Ámulatában pár percre megtorpant.

Nem látott még addig ily gyönyörűséget,

Attól félt, csak álom s mindjárt itt ér véget!

És amint kezével megsimogatta arcát,

Mindjárt megkívánta érinteni ajkát.

Nem várt hát, ajkait lágyan megcsókolta,

S szemét kinyitotta a szép Csipkerózsa.

A bátor királyfi nem habozott tovább:

-Olyan boldog vagyok, hogy én találtam rád!

Mondtaés boldogan a lány szemébe nézett,

Ez a szép pillanat, az volt maga a végzet!

A legszebb formában el sem jöhetett volna,

- Légy a feleségem!- még ezt hozzá mondta.

-Boldogan!- felelte a szépséges királylány.

Abban a pillanatban felébredt a király,

A királynő, az udvar, a három légy a falon,

Az istállóban a lovak, fáradt lábaikon.

A konyhában a tűz, s az épp zubogó leves,

A szakács indította nehézkes nyakleves,

Ami most a kuktát úgy nyakon csapta,

Hogy a konyha kövét, mindjárt fölsúrolta!

Felébredt a széken a királyi szolga,

Akit épp megcsípett egy felébredt bolha.

S kint a kertben a szél, ami oly rég kószált,

Megsimogatott most minden nyíló rózsát.

Ünnepelt a király, ünnepelt az ország,

Férjhez adták végre a kis Csipkerózsát.

Hírhedtebb esküvő nem is volt már régen,

Még most is beszélik az öregek ott négyen..

Élhetnek boldogan, mindaddig míg élnek,

El is felejtették az elmúlt 100 évet!