Rapunzel

Titi Hajnalka: Rapunzel 


 Hol volt, hol nem, nagyon régen,

Élt egy kedves, jó család.

Szerelemben, kicsi házban,

Nem is vágytak palotát.

A békesség és a szeretet,

Volt az ő ledrágább kincsük.

Egyvalamit hiányoltak:

Hogy eddig még nem lett gyermekük.

Ám egy szép napon a jó hír,

Áldásként szállt a kis házra,

Nemhiába reménykedtek

Régóta a gyermekáldásba.

A nő boldogan újságolta:

Testében aprócska szív dobog.

A férje még életében

Soha nem volt ilyen boldog.

Néhány házzal, tőlük arrébb

Élt egy gonosz boszorkány.

A kertjében sok varázsfű nőtt,

Sárga liliom és sáfrány.

Senki nem mert a kertre nézni,

Úgy féltek a haragjától,

Gyermeketis elátkozott,

Ő hirtelen haragjából!

Ám az asszony a padlásról,

Néha mégis megleste,

Hisz annyira kíváncsi volt,

Mi terem a kertjébe.

S mit ad isten megkívánta,

Azt a fura salátát,

Amivel aznap tele szedett

A boszorkány egy ládát.

Attól kezdve nyugovása

Nem is volt, egy pillanat.

Csak arra tudott gondolni,

Hogy az, milyen jó falat!

Ki ne hallott volna arról,

Hogy várandósan az óhaj,

Hogyha be nem teljesedik,

Követi azt száz sóhaj!

Az is lehet, hogy a babának

Baja esik nélküle,

Szegény ura azt sem tudta,

Hogy mit tegyen ővele!

Végül aztán úgy döntött, hogy

Meglopja a vén banyát,

S a kertjéből még az éjjel

Ellopta a salátát.

Teleszedte a tarisznyáját,

Rendben, szépen megúszta.

Megkönnyebbült az asszony is,

Mikor elfogyasztotta!

Elsuhant a békés éjjel,

De reggel ismét arra ébredt,

Hogy salátát akar enni...

A férje, azonmód elképedt!

Úgy érezte menten meghal,

Ereje sincs nélküle...

Mit tehetett szegény ember,

Újra elment a kertbe.

Ámde most az öregasszony,

Számított a vendégre,

Észrevette, hogy megdézsmálták,

Vagy mert meg volt tervezve?

Így mielőtt egy szálat is

Leszakíthatott volna,

Belehasított a sötétbe,

A banyának a hangja:

  • -Tolvaj! Hogy merészelsz,

A kertemből bármit ellopni?

A feleségem nagyon beteg,

Próbáld, kérlek megérteni.

Könyörgöm irgalmazz rajtunk,

Adj egy pár szál salátát,

Nem tudnánk elviselni,

A kisbabánknak a halálát!

  • -Rendben van- egyezett bele,

De meg kell nekem igérned,

Hogy nekem fogod adni,

Az elsőszülött gyermeked!

Fájt az ember szíve nagyon,

Mit tehetett mit nem,

Belement az alkuba

A gyermek érdekében.

Az asszony meg is gyógyult,

Már az első falattól,

De boldogok nem lehettek,

Annak súlyos árától.

Hisz alig született meg, az

A drága gyermek,

A gonosz boszorkány,

Máris náluk termett:

Rapunzelnek fogom hívni-

Vette a karjába,

S azonnal elvitte,

A saját házába.

Napok teltek, hetek,

Hónapok és évek.

S a kicsi leánykából

Gyönyörű nő érett.

De mielőtt

Bárki is láthatta volna,

A boszorkány messze

Egy toronyba zárta.

Fura torony volt ez,

Mert nem volt lépcsője.

Csak egyetlen szoba,

Fenn a tetejébe.

Napjában egyszer,

Eljött hozzá a banya.

S kötélként mi szolgált?

Hát Rapunzel haja.

A lány senkit nem ismert,

Így mástól nem is kérdett.

Pedig az idővel,

A kérdés egyre több lett:

Miért kell bent lennie,

Amikor a világ,

Oly gyönyörű, és biztosan,

Rejt is ezer csodát!

- Hogy miért?!- kérdezett vissza,

A gonosz boszorkány.-

Ezer veszély vár kint,

Jól jegyezd meg, te lány!

Gyenge vagy, törékeny,

A világ meg kegyetlen,

Csak itt lehetsz biztonságban,

Én kedves gyermekem.

Rapunzel elhitte

A banya minden szavát,

Beletörődött,

Hogy nem neki való a világ.

S hogy magányát mégis

Valahogy elűzze,

Vágyait , álmait

Dallamokba szőtte.

Történt egyszer, hogy a herceg

A közelben vadászott,

De ezen a napon

Egy szarvast sem látott...

Ámde a lombok

Suhogása mellett,

Egy gyönyörű, lány hang,

Lágy dallama csengett.

Felcsillant a szeme

A hercegnek mindjárt,

És keresni kezdte

Azt az éneklő lányt.

Követte a hangot,

Amikor meglátta,

Hogy egy toronyba van,

Magába bezárva!

A banya épp ekkor jött,

De észre sem vette.

Hisz elbújt egy bokorba.

Bizony. Kész szerencse!

S hogy miért rejtegette,

Így Rapunzel titkát?

Mert különös erő

Járta át a haját,

S ez a varázserő

Táplálta élettel,

A banya vén testét,

Hogy ne pusztuljon el.

Kedvesem, én vagyok,

Dobd le a copfodat,

Hadd segítsen fel az a

Szépséges hajfonat!

Kérte az álságos,

Kedves, bájos hangon,

Hogy a lány engedelmes

És szelíd maradjon.

- Máris anyám- mondta,

S leengette a haját.

A banya rája is

Akaszkodott mindjárt,

S minél magasabbra

Mászott egyre rajta,

Úgy töltötte erővel

Fel Rapunzel szép haja.

Mikor végre elment,

Előjött a herceg,

Mindjárt felkiáltott

Az idegen szépségnek:

Ki vagy te szép leány,

Oly gyönyörű a hangod!

Kimentelek innen, ha

Te is akarod.

Nem vagyok rab, herceg,

Így óv meg jó anyám.

A világ kegyetlen,

Ezért így vigyáz rám.

És nem vagy magányos?

Óh, igen az vagyok,

Napközben szüntelen,

Ezért is dalolok...

Szó, szót követett,

S a herceg fel is mászott.

S bár ilyen kegyetlenséget,

Családban még nem látott.

Nem tett semmit, amíg

A lány úgy akarta.

De attól kezdve nap, mint nap

Újra látogatta.

Szerelem gyúlt köztük,

Melengető, kedves,

Egyikőjük sem volt

Még ilyen szerelmes...

Boldogságuk rózsaszínre

Festettea Napot,

A hegyeket, a fákat,

S az égen, sok csillagot.

Rapunzel magánya,

Napról- napra gyógyult,

Minden jól működött,

Amíg rossz szót nem szólt.

De egy nap, csak úgy

Véletlenül, csupán,

Elszólta magát, hogy már

Nem emészti a magány.

- Hogy mondtad?- nézett rá,

Rémülten a banya.-

Hogy ismersz, egy fiút

Kint a nagyvilágba?!

  • -Igen –felelte, az

Ártatlan lélek,
Hogy miért nagy bűn ez,

Abból, mit sem értett.

  • -Szeretjük egymást,

Hát nem ez az élet rendje?

  • -Majd én megmutatom,

Hogy elmegy a kedve!

Kiáltott a banya, s egy

Ollót előkapva,

Levágta a haját,

Abban a pillanatba!

Azután kezeit s

Lábait megkötözte,

S a herceget várni,

Ült ki az erkélyre.

Jött is nemsokára

A szerelmes herceg,

S mindjárt felkiáltott a

Szíve hölgyének.

Válaszképpenalig

Telt el néhány pillanat,

Zuhant is a mélybe a

Szépséges hajfonat.

A herceg mászni kezdett,

De amikor felért,

A gonosz boszorkány,

Nem fogta meg a kezét,

Leesett a mélybe,

A hegyes sziklák közé,

Lehetetlen aztat,

Hogy bárki is túlélné!

  • -Ennyi, itt a vége!-

Fordult Rapunzelhez.

Nincsen a világon már

Aki védelmez!

Rapunzel, igyekezett,

A fogságból kijutni,

Aprócska kezeit

A csomókból kihúzni.

De az idő valamiért,

Ellene dolgozott,

S már élete szerelmén,

Segíteni nem tudott.

Kárörvendve nevetett

Rá a gonosz banya.

Rapunzel felugrott,

S olyat lökött rajta,

Hogy a mélyben kötött ki,

Abban a pillanatba!

El is hagyta a testét

Az utolsó sóhaja.

- Itt a vége, anyám!

Nézett le könnyes szemmel,

Ideje elmennem,

A gondoskodásod már nem kell!

Hosszú hajfonatán

Mászott le a mélybe,

Mindjárt meg is látta,

Hol van a kedvese.

Odafutott hozzá,

Karjaiba vette,

Még meg is csókolta,

Annyira szerette!

Ámde amikor

Rapunzel egy csepp könnye,

A herceg arcát lágyan

Megöntözte.

Varázslat történt: előbb aranyfény áradt,

Mire a hercegben, újra élet támadt!

Kinyitotta a szemét,

  • -Te vagy az szerelmem?
  • -Örökké a tiéd!- felelte könnyesen.

Ismét átölelte,

Forrón megcsókolta.

S kézen fogva indultak

El a palotába.

Rapunzel szülei, amint meghallották,

Hogy meghalt a banya, megkeresték a lányt.

Így történt, hogy ma is

Jó a mese vége.

Egy boldog családnak,

Nincs másra szüksége.

Hét világraszóló

Lakodalmat csaptak,

És még ma is élnek,

Hogyha meg nem haltak.

A kis sündisznó meglepetés bulija
Hamupipőke

Kapcsolódó bejegyzések

 

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://titihajnalka.eu/