Jancsi és Juliska

Titi Hajnalka: Jancsi és Juliska 

 Rengeteg erdő közepén,

Óriás fák lombja alatt.

Volt egy száz éves házikó,

Nádfedeles és roskatag.

Itt éldegélt egy favágó,

Szépséges két gyermekével,

S az anyjuk halála után,

A második feleséggel.

Akkoriban a szegénység

Tizedelte a szegény népet,

A favágó sem nagyon tudott,

Enni adni a gyermekeknek.

Már a fáért is alig kapott

Élelmet az asztalukra,

Olyan is volt, hogy egész nap

Nem ettek csak gondolatba.

Olyankor mindig eljátszották,

Apjukkal, hogy milyen finom,

A harapott friss levegő,

Bár ez nem segített a gondon.

Reggeltől estig dolgoztak,

Ámde nem árultak semmit,

Ezelőtt még nem éheztek,

Egy évben sem azért ennyit.

Egy nap aztán a feleség,

Mikor a kicsik lefeküdtek,

Az urának a fülébe,

Valamit suttogni kezdett:

      -Mind meghalunk az éhségtől,

Ha gondolunk a gyerekekre.

De, ha sorsukra hagynánk őket,

Túlélhetnénk én no és te.

Ügyes, okos gyerekek ők,

Megoldják mind majd a gondjuk.

Ezért jobb, ha mind a kettőt,

Az erdő mélyében hagyjuk.

Hej, dühös lett most az ura:

- Tudd énnem árthatok nékik!

Így az apjuk, de az asszony

Nem tágított a tervtől végig:

-Holnap reggel kivisszük őket,

Be az erdő sűrűjébe.

Az utolsókenyerünkből,

Adunk nekik a kezükbe,

Majd azt mondjuk várjanak meg,

Maradjanak ott nyugodtan.

Mi pedig majd hazajövünk

Az ellenkező irányban.

Mondom asszony- így az apjuk,

Erre képes én nem vagyok,

A drágáim szét is tépnék

Még aznap a vadállatok!

-Ó te bolond! De így hidd el,

Mindannyian éhen halunk!

Tudd, hogy csakis ettől függ a mi

Életben maradásunk!

Hát addig mondta, hízelkedett,

Míg bólintott rája,

S a döntést úgymond ráhagyta

A mostohaanyára.

A szomszéd szobában nem aludt még,

A két kicsi gyermek.

S meghallották, hogy ellenük,

Miket is tervelnek.

A kislánynak óriáskönnyek

Gyűltek a szemébe,

S úgy potyogtak, mintha ennek,

Soha nem lenne vége.

Kis Juliskám, ne sírj kérlek,

Megsegít az Isten!

Mondta Jancsi kishúgának,

S átölelte menten.

A kislány a karjába omolt,

Fejét mellére hajtva.

Úgy érezte igazat mond,

Az ő erős bátyja.

-Hallod most is érted dobog

Az én kicsi szívem,

Amíg én melletted vagyok,

Nem lesz bajod kincsem!

Aludj csak most, jön az álom,

Ha könnyeid elállnak.

Az álomban szenvedések,

Hidd el, hogy nem várnak.

Emlékszel, milyen finom volt

Anya palacsintája?

Így a kislány: Lekvárral töltötte,

S tejszínt rakott rája…

A legfinomabb palacsinta

Az egész világon!

Sóhajtott a kis Juliska,

S elnyomta az álom…

Azzal aztán Jancsi kiment

Az udvarra, hogy mi legyen?

Mikor apró kavicsokat látott

Meg a holdfényben.

Mindjárt megszületett

Fejében az ötlet,

Hogy a kavicsokkal jelzi az

Utat meg!

Szinültig megrakta

Valamennyi zsebét.

Lesz már, hogy kijátssza

A mostoha tervét!

Hajnalban, amikor

Még alig pitymallott,

Az asszony tele torokból

Rájuk így kiáltott:

      -Ébresztő lusta nép,

Indulás a munkába,

Aki nem dolgozik,

Annak kenyér sem járja!

Két kis darab szárazkenyeret

Nyomott a kezükbe,

Mire Juliska betette

Köténye zsebébe.

S lám, amint haladtak

Az erdő mélye fele,

Jancsi a kövekkel,

Az utat megjegyezte.

A szülők nem vették észre

A turpisságot,

S az erdő mélyén a mostoha 

Még így szólt hozzájuk:

-Gyűjtsetek fát, hadd rakjunk

Nektek egy kis tüzet,

Amíg itt vártok ránk

Úgy majd nem fáztok meg.

Mire a dolgunk befejezzük

És eljön az este,

Eljövünk értetek, csak

Üljetek itt le.

A két gyermek leült

A frissen gyúlt tűz mellett,

Mindjárt meg is ették,

A szárazkenyerüket.

Végre tegnap óta, a hasuk

Megnyugodott,

S jólakottan végre, mindkettő

Elaludt ott.

Mikor felébredtek,

Már a Hold is feljött,

Ám a kis Juliska,

Igencsak megrémült…

-Ne sírj kis Juliskám-

Vigasztalta bátyja,

Megmutatja utunk a

a Holdnak világa!

Nézd csak ott a kavics

Mind amit elszórtam.

Nem hagylak szenvedni

Kishúgom, megmondtam!

Reménnyel szívükben

Indultak az útnak.

Mire a Nap felkelt

Már otthon is voltak.

Nagy meglepetés volt

A mostohaanyjuknak,

Amikor márreggel

Az ajtóban álltak:

-Hitvány kölykök!- mondta-

Hol jártatok eddig?

Csak apjuk mosolygott

Az asszony háta mögött.

Egész éjjel lehunyni

A szemét nem tudta,

A lelkiismerete nyugodni

Egy percre sem hagyta:

Amiért belement ebbe a

Gonosz tervbe.

Nem kellett, hogy külön

A jóisten verje.

Elég volt a tudat,

Hogy a két kis árva,

A sötét erdőben

A vég útját járja!

Telt és múlt az idő,

S a szegénység nem múlt.

Az asztalon étel,

Ki tudja már mikor volt?

Csak kenyeret ettek,

Azt is pár falatot,

A fáért a favágó,

Már csak ennyit kapott.

-Hej, hallgass rám,

Nem lesz ennek sosem vége!

Vigyük el a gyerekeket

Az erdő legmélyére.

Talán azt szeretnéd,

Hogy a szemed előtt,

Érje utol őket,

Az éhség okozta vég?

Fájt az apjuk szíve,

Nem tudta mit tegyen,

Hagyta, hogy az asszony,

Döntsön hát az ügyben.

Nem aludt még mellettük,

A két kicsi gyermek.

S meghallották, hogy ellenük,

Ismét mit tervelnek.

A kislánynak óriáskönnyek

Gyűltek a szemébe,

S úgy potyogtak, mintha annak,

Soha nem lenne vége.

-Kis Juliskám, ne sírj kérlek,

Megsegít az Isten,

Mondta Jancsi kishúgának,

S átölelte menten.

A kislány a karjába omolt,

Fejét mellére hajtva.

Úgy érezte igazat mond,

Az ő erős bátyja.

- Hallod most is érted dobog

Az én kicsi szívem,

Amíg én melletted vagyok,

Nem lesz bajod kincsem!

Aludj csak most, jön az álom,

Ha könnyeid elállnak.

Az álomban szenvedések,

Hidd el hogy nem várnak.

Emlékszel, milyen finom volt

Anya palacsintája?

Így a kislány: - Lekvárral töltötte,

S tejszínt rakott rája…

A legfinomabb palacsinta

Az egész világon!

Sóhajtott a kis Juliska

S elnyomta az álom.

Ámde Jancsi most nem tudott

Kimenni az udvarra,

A mostohának az ajtóra

Bizony volt ma gondja!

Így másnap a kenyeréből

Szórt morzsát az útra,

De hogy abból semmi sem marad,

Azt nem is gondolta…

Hát jól lakott abból néhány

Erdei madárka,

Valamennyi a dalával

Mindet meghálálta.

-Milyen szépen dalolnak ma

A madárkák Jancsi!

Mondta Juliska és

Nem győzte őket meghallgatni.

De a dallal mit sem ért fel

Számukra a hála,

Így az utat hogyan találják

meg az éjszakába?

Egész éjjel ott bolyongtak,

Az erdő legmélyén,

Majd másnap is, de kijutni,

Már nem is volt remény.

Éhesek voltak szegények,

Apró lábuk fáradt,

Néhány málnát szedegettek,

Amit épp találtak.

Mire újra eljött az este,

Nagyon elfáradtak,

Egy fa alatt menedéket,

Mégiscsak találtak.

S most a kislánynak óriáskönnyek

Gyűltek a szemébe,

S úgy potyogtak, mintha annak,

Soha nem lenne vége.

-Kis Juliskám, ne sírj kérlek,

Megsegít az Isten!

Mondta Jancsi kishúgának,

S átölelte menten.

A kislány a karjába omolt,

Fejét mellére hajtva.

Úgy érezte igazat mond,

Az ő erős bátyja.

-Hallod most is érted dobog

Az én kicsi szívem,

Amíg én melletted vagyok,

Nem lesz bajod kincsem!

Aludj csak most, jön az álom,

Ha könnyeid elállnak.

Az álomban szenvedések,

Hidd el hogy nem várnak.

Emlékszel, milyen finom volt

Anya palacsintája?

Így a kislány: - Lekvárral töltötte,

S tejszínt rakott rája…

A legfinomabb palacsinta

Az egész világon!

Sóhajtott a kis Juliska

S elnyomta az álom.

Reggel ismét elindultak,

Keresték az utat,

Jó pár óra eltelhetett,

Amíg ott bolyongtak…

Egyszer csak mit hallanak?

Egy gyönyörű éneket:

Amit egy fehér madárka dalolt

Épp a fejük felett.

-Hallod Jancsi? Milyen szép,

Ahogy énekel nekünk?

-Nincs most időnk kis Juliskám,

Hidd el jobb, ha megyünk!

De a madár előre repült,

S megállt mintha várna,

Hogy a két kicsi gyermek

Induljon utána.

El is indultak ők mindjárt,

Talán segít nékik,

És akkor az vezette őket,

S ők végig kísérték.

      -Ki kaparász, mi kaparász?

Ma még összeomlik a ház!

Csak nem holmi idegenek,

Eszik le a fedelemet?

-A szél fújja, kaparássza,

Az ablakot mind a' rázza.

Felel akkor Jancsi nyomban,

Mielőtt az szólna rája.

Nem látott már valami jól,

A rémséges boszorkánya.

Ámde akkor meglepődtek,

S torkukon akadt a falat,

Amikor a rémes banya,

Előttük termett egy pillanat!

Olyan öreg volt már szegény,

Szépség nem maradt már benne,

Hatalmas orrán díszelgett,

Ronda, szőrös anyajegye!

A bőre a csontjaira

Szinte már rá aszalódott,

Az sem segített, hogy ehetett

Ennyi sok- sok finomságot!

Juliskánk most úgy megijedt,

Elejtett mindent mit fogott,

Pedig a ravasz vén banya,

Nem is mutatott haragot:

-Hát ti, kedves apróságok,

Hogy is kerültetek ide?

Szólt nyájasan, s mindjárt

Őket a házába bevezette.

-Két ilyen kis elveszettnek,

Veszélyes kint éjszakázni,

Van hely bőven, ti nektek is,

Jut kenyér és kalács, bármi!

Az asztalánott fehérlett

A finom tej, torta, alma

Minden ami épp két éhes

Kisgyermeknek minden vágya.

 Vacsora után, puha ágyba

Fektette a gyerekeket,

S édes szóval becézgette,

Elalvásig szépen őket.

A gyerekek meg úgy érezték,

Ez itt maga a mennyország.

Vége hát a szenvedésnek,

Mégiscsak vannak még csodák!

Márpedig ez a vén banya,

Nem volt ilyen valójában,

Még a sütit sem szerette,

Nem azért volt a házában,

Mindenféle finomság,

Mi szemnek és szájnak ingere.

Ezzel csak a gyerekeket csalogatta

Mindig ide.

Akiket aztán megevett!

Mert ez volt most is a terve!

Hisz egyedül az ízletes

Zsíros gyermekhúst szerette!

Ahogy nézte a gyermekeket

Máris azon gondolkodott,

Ilyen finom pecsenyéket,

Jó pár éve már nem fogott!

Reggel aztán fogta Jancsit,

S bezárta valami ólba,

S így kiáltott az akkor ébredt,

Halálra rémült kislányra:

-Eredj, te lusta, hozzál vizet,

Főzz valami jót a bátyádnak!

Ha még valamennyit hízik,

Éppen jó lesz vacsorának!

Szegény kicsi Juliskának,

Minden nap hullott a könnye…

Míg az öreg banya parancsát,

Naponta teljesítette.

Jancsinak finomat főzött,

S ő száraz kenyeret evett.

Azt remélte a boszorkány,

Hogy Jancsi így gyorsan hízik meg.

Ámde Jancsi okos fiúcska,

Mindig helyén volt az esze,

Jól tudta ő, hogy mi is a

Gonosz banyának a terve!

Így aztán mikor arra kérte,

Hogy nyújtsa neki oda az ujját,

Ő egy száraz csontdarabot

Nyújtott ki a rácsokon át.

Így ment ez négy kerek hétig,

Hej de éhes volt a banya!

-Hogy lehet, hogy még nem hízik,

Sőt soványabb az ebadta!?

Úgy döntött, hogy nem vár tovább,

Elég volt a hízlalásból,

S Juliskának meghagyta, hogy hozzon

Jó sokat a fából,

Mert hajnalban be kell fűteni

Alaposan a kemencébe,

Hisz a bátyát meg kell sütni,

Legyen ezzel ennek vége!

Amikor leszállt az este,

S elaludt az öregasszony,

Kis Juliska Jancsihoz ment

Hát, hogy tőle elbúcsúzzon.

Juliskának óriáskönnyek

Gyűltek ismét a szemébe,

S úgy potyogtak, mintha annak,

Már soha nem lenne vége.

-Kis Juliskám, ne sírj kérlek,

Megsegít az Isten!

Mondta Jancsi kishúgának,

Rendületlen hitben.

A kislány csak tovább szipogott,

Fejét kezébe hajtva.

De úgy érezte igazat mond,

Az ő erős bátyja.

-E percben is érted dobog

Az én kicsi szívem,

Amíg én melletted vagyok,

Nem lesz bajunk kincsem!

Aludj csak most, jön az álom,

Ha könnyeid elállnak.

Az álomban szenvedések,

Hidd el, hogy nem várnak.

Emlékszel, milyen finom volt

Anya palacsintája?

Így a kislány:-Lekvárral töltötte,

S tejszínt rakott rája…

A legfinomabb palacsinta

Az egész világon!

Sóhajtott a kis Juliska

S elnyomta az álom.

Reggel aztán a könnyei

Újra megeredtek,

Ámde mindent meg kellett tenni

A szegény gyermeknek:

Befűtött és tett fel vizet,

Ahogy parancsolta,

Azután még a kenyeret is

Bedagasztotta.

      -No most bújj a kemencébe,

Hogy lásd, elég meleg- e?

-De hát én nem tudom, hogy kell,

Így hogyan bújjak bele?

Felelte neki Juliska,

Átlátta az észjárását:

Ha az isten is megsegíti,

Most elláthatja a baját!

Mert arra egy olyan ötlet,

Született a fejébe!

Amivel szeretett bátyját is

Megmentheti végre!

-Ennyit se tudsz?!!- ricsított rá

A boszorkány újra,

S hogy megmutassa ő

Ült hát rá a péklapátra.

Én mondom, hogy Juliska

Sem teketóriázott,

Tiszta erőből meglökte a

Nagy péklapátot:

Berepült a kemencébe

A ronda boszorkánya,

S elnyelte a kemencében égő

Tűznek lángja!

Még az ajtót is rázárta,

Biztos, ami biztos:

Jól befejezni egy ügyet,

Mindig nagyon fontos!

Hej, boldogan mosolygott már

Jancsi kint az ólba,

Kiszabadult s boldogan omlott

Kishúga karjaiba!

A zsebüket tele rakták,

Sok- sok aranykinccsel,

S egy batyut meg finom,

Édes, mézes süteménnyel!

Úgy indultak újra útnak,

Míg egy folyóhoz értek,

S hogy átjuthassanak rajta

Egy kácsát megkértek.

      -Kácsa, kácsa, édes kácsa,

Végy a fehér hátacskádra!

Még csak egy szál palló sincsen,

Kedves kácsa, ne hagyj itten!

Jó szíve volt a kácsának,

Segített hát nékik,

Átérve elbúcsúzkodtak,

S hálásan megköszönték.

Addig mentek, míg egyszerre,

Ismerős fákat láttak,

S az ismerős fák hátánál,

A szülői házat.

Bekopogtak, s lám az ajtót

Az apjuk nyitotta:

Nevessen vagy sírjon örömében

Még maga sem tudta!

-Hála isten, hogy még éltek

Drága gyermekeim!

Bocsássátok meg énnekem

Mind a gyengeségim.

Kiderült, hogy a mostoha,

Már meghalt azóta,

Hogy a két kicsi gyermeket

A sorsára hagyta.

Már ott aznap megtámadta,

Egy vérszomjas vadállat,

Maga esett csapdájába,

Rosszakaratának!

Így történt, hogy Boldogságban

Éltek attól kezdve,

S hát, a banya kincséből jutott,

Bőven már ételre!

A favágó megfogadta,

Nem kell több asszony néki.

Az életét ezentúl

Csakis gyermekeiért éli…

Csatlakozz hozzánk a Facebookon: Mesebolygó