Titi Hajnalka: Dínó bánat
Valamikor réges- régen,
Élt egy kicsi kis ősember.
Volt egy szuper bunkós botja,
Vadászott ő minden reggel!
Rettegtek is tőle nagyon,
Kicsi dínók, no és nagyok.
Úgy gondolták, e világon,
Csak miatta nem boldogok!
Hiszen, ha éhes volt, ha nem
Búbolta az állatokat.
Sok értelme régen sem volt,
Ám a hobbi vadászatnak!
Miért jó ölni állatokat,
Csak mert épp ahhoz volt kedve?
Úgy gondolták megváltozna,
Ha egy szép nap megnősülne.
Ezért aztán egy bátor dínó,
Bejárta a hegyvidéket.
Hogy egy szemre való leányt,
Itt kerítsen feleségnek.
Talált is ő egy teremtést,
Épp a törzsfőnöknek lányát.
Egy szikláról ugrott le rá,
S megragadta gyönge vállát...
Szaladtak a törzsfőnökhöz,
A szemtanúk, hogy elmondják:
Egy tüzet okádó sárkány,
Vitte el a király lányát!
Így születnek a legendák,
Mióta ember él a földön:
A történtekhez hozzá tesznek,
Hogy félelmetesebbnek tűnjön...
A dínóból így lesz sárkány,
A farkasból farkasember,
Szivárványból fényalagút,
Tóból Óperenciás tenger...
No de lássuk, hogyan fogadta
Ősemberünk a kis hölgyet?
Mikor meglátta, azt hitte:
Hogy le kell üsse, mint eddig mindent!
Ám a szíve bent azt súgta:
Kedvesnek kellene lenni.
Így aztán ő meg is próbált,
Vadászattal kedveskedni...
Az őslány most nézett nagyot,
Hisz imádta az állatokat.
Mindjárt le is teremtette
A fiút, hogy ezt így nem szabad!
S lám a kicsi ősemberke,
Végre nem vadászott annyit.
Csak amennyit enniük kellett,
Félre tette a vadász hobbit.
Bár alig telt néhány év el,
S születtek kis ősemberek,
Akiknek a dínó húsból,
Napról napra több hús kellett.
Nem volt épp jó ötlet ez sem,
Néztek most a dínók nagyot.
S úgy érezték e világon,
Csak miatta nem boldogok...