Fejem karodba hajtanám

Titi Hajnalka: Fejem karodba hajtanám

 

 Volt idő, amikor zavart,

hozzám kiejtett összes jó szavad.

Az érintésed épp úgy nem akartam,

mint újból feléledő vágyadat.

S most fejem karodba hajtanám én,

Belesóhajtva a szívemet-

suttognék hosszú éjszakákon,

füledbe szépet s kedveset…

Ahogy csitul bennem a zűrzavar,

nyugalmat remélve, némán elpihen.

Általa csendesül lassan el,

az elvágyó, szenvedő értelem.

Enyém mindaz, mit ember vágyhat,

mit nekem nyújtasz, az SZERETET.

S én mindez elől próbáltam elszaladni,

s Te akkor is fogtad a kezemet.

Nem értettem, hogy az igazi boldogság,

mind már itt van, Veled énnekem…

Mert valami hívott, vadul egészen arra,

a csenden túl, a messze fényeken.

S most fejem karodba hajtanám én,

belesóhajtva a lelkemet…

Vallanék sok- sok éjszakán át,

örök szerelmet Teneked.

Talán nincs késő, mélyen belélegzem,

számomra oly kedves illatod.

S halkan fogadom meg isten előtt újra:

szeretlek, míg csak akarod…