Titi Hajnalka: Eperszív 

 Eperföldön rengeteg csodaszép epertő nőtt, amelyek a tavaszi meleg napsugarak ölelésének hála, gyönyörű fehér virágokat bontottak, olyan sokat, hogy már- már fehér mezőnek látszott az egész ültetvény. Reggelente finom, friss harmat oltotta a szomjukat, és kellemes szellő fésülte végig a lágy virágszirmokat, akárcsak a kislányoknak a haját az anyukájuk reggelente. A méhecskék már korán megérkeztek, szorgalmasan gyűjtögették a nektárt, s közben jó nagyokat falatoztak ő maguk is. Virágról- virágra szálltak , lábacskáikon segítőkészen hordozgatták a virágport egyik virágról a másikra.

Ezen a csodaszép reggelen százára születtek az eperszemek. Ekkor született meg Eszterke is és nagyon boldog volt, amikor először meglátta Napocska éltető fényét. Ahogy teltek a napok ő is egyre nagyobb lett, és ahogy egyre nagyobb lett, mindig egyre boldogabb volt. Így szokott ez lenni az eperszemeknél. Egészen addig a bizonyos napig, amikor a fölötte lévő, a tavaszi zápor után túldagadt eperszem, el nem takarta a kilátást a levelek alól.

-Miért kellett ennyire megdagadnod?!- rivallt rá máris terebélyes testvérére.

-Nem tehetek róla- felelte Óriásbogyó- egyszerűen növök és kész. Nagyon Sajnálom Eszterke, arrább mennék, ha tudnék, de lábam nekem sincs, tudod jól.

-Tudom- felelte Eszterke morcosan.

Óriásbogyó tényleg nem tehetett az egészről. Ő ilyennek született. Valamiért gyorsabban nőtt, mint mások.

-Halálra unom itt magam- sóhajtozott tovább- Nem elég, hogy nem látok semmit, még a napfény sem ér el hozzám, így meg sem tudok érni. Annyira szeretnék világot látni, de csak az érett epreknek van erre lehetőségük. Ráadásul így olyan kicsi is maradok…

Meghallotta ezt Ágoston, a mezei egérke.

-Ha gondolod én megpróbálhatom arrább tolni Óriásbogyót- ajálkozott fel kedvesen.

-Jaj az nagyszerű lenne!- örvendezett Eszterke- Tényleg megpróbálnád?

-Nagyon szívesen!- mondta és máris felmászott az anyaepertő legvastagabb szárára, ahol Óriásbogyó nevelkedett. 

De hiába próbálkozott, hiába erőlködött semmire sem ment. Óriásbogyó valóban óriás volt- legalábbis egy kisegérhez képest.

-Szerintem meg kell várnod, amíg Óriásbogyó megérik és az emberek leszedik- állapította meg Ágoston.

-Ez rettenetes!- dühöngött Eszterke- Én akartam elsőként elutazni! Még ebben is leakar körözni engem!

Eszterke nagyon irigyelte Óriásbogyót, ettől az érzéstől pedig egyre jobban szenvedett. A napok egyre csak teltek, Óriásbogyó pedig egyre nagyobb és pirosabb lett. Eszterke olyan sokat mérgelődött a megváltoztathatatlan helyzet miatt, hogy teljesen leállt a fejlődésben, mintha még össze is ment volna...

-Ne emészd magad Eszterkém- mondogatta neki Óriásbogyó- Az életemet is odaadnám azért, hogy boldoggá tegyelek, de mozdulni sem tudok.

Eszterke már szóra sem méltatta a testvérét. Reggeltől- estig dúzzogott. Biztos volt benne, hogy Óriásbogyó semmit sem tenne, csak azért mondja, mert amúgy sem tehet semmit.

Egy nap aztán egy őzike tévedt eperföldre. Óriásbogyó úgy érezte ideje tenni valamit a kishúáért. Így szólt hát hozzá:

-Drága kicsi őzikém, szereted- e az édes epret?

-Nem igazán, viszont a levelecskédet szívesen megkóstolom- válaszolta az őzike.

-Tedd meg értem kérlek, hogy lerágod a száramat, szeretnék segíteni a testvérkémnek. Szeretném, hogy újra átölelje a napfény és boldog legyen.

-De, ha lerágom a száradat, azzal megfosztalak az élettől.

-Láttam én már mindent őzikém, boldog úgysem lehetek, ha a testvérkém boldogtalan.

Mit tehetett, mit nem segített hát az őzike. Egy pillanat alatt leharapta azt  szárat, amelyen Óriásbogyó nevelkedett. A hatalmas szem eper azonnal lehuppant a mély sötétségbe, már nem látta a napfényt és nem érezte a nyári szellő simogatását, de igazából sosem volt boldogabb. Csak a kishúgára tudott gondolni, aki napok óta nem jutott napfényhez.

-Látod már Eszterkém?- kiálltott fel - Érzed már a napfényt?

Eszterke csak most értette meg, mennyire igazságtalan volt. Óriásbogyó mindent feláldozott érte: a napfényt, a kilátást, a szél simogatását, az életét! Egy lehullt romlott eper, nem kell senkinek. A szemei megteltek könnyel:

-Látom bátyuskám, látom..- felelte elcsukló hangon.

-És boldog vagy?

-Nagyon boldog vagyok, hála neked testvérkém!- felelte Eszterke, de sosem volt boldogtalanabb.

-Én is nagyon boldog vagyok- suttogta elhaló hangon Óriásbogyó- Csak egy kicsit elálmosodtam…

Eszterke jól tudta mit jelent ez. Az eperszíve majd meg szakadt. Hogy lehetett ennyire önző? Végig csak magára gondolt. Az ő bátyuskája az nap, egy nagyon nagy dologra tanította meg, amit soha nem felejt el :  igazán szeretni.

Csatlakozz hozzánk a Facebookon: Mesebolygó