Napfény borított, csendes utcákon
Sétálok, hosszú, köves utakon át…
Orgonabokor mellett elhaladok,
S eszembe juttatja az otthon illatát.
Gyermekkorom, mikor még boldog az ember,
Gondtalan, s mindentől jót remél.
Úgy hiszi tündérmese az élet,
S a világban terem számára is babér…
Ó bárcsak maradna mindig gyermek a lélek,
Hogy soha ne hagyná el a hitét!
Akkor tudná átélni a valós létet,
S nem kérdezné, hogy: mindez most miért?
Csak szeretne, okkal vagy ok nélkül,
Ugyan mit számít? Nem kell érteni.
Ebben az életben neked is és másnak,
Az egyetlen vigasz, ha tud szeretni.
By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://titihajnalka.eu/
