Belehegedül szívembe egy emlék,
Arról, ahogyan szerettelek…
Hány reménytelen éjszakámon át,
Hullattam fénytelen könnyeket.
S amikor a bánat lágyan magához ölel,
E dallam simogat édesen…
Miért van az, ha nem is akarom,
A fülembe cseng hangod, Édesem?
Vannak szerelmek, mik örökké fájnak,
Magadba zárod, mélyen valahol…
S hogyha néha feldereng a múlt,
A szíved ismét épp úgy zakatol.
Talán ez nem más, mint vágyaim ősze,
Mindaz, mi előttem épp most lepereg…
Egy kép: az életem fájáról
Lehulló utolsó, színes, halott levelek.
By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://titihajnalka.eu/
