Az aranyfonók

Andrew Lang: Az aranyfonók
 

Élt egyszer egy nagy erdőben egy öregasszony és három leányzó. Mindhárman gyönyörűek voltak, de a legfiatalabb volt a legszebb. Kunyhójukat teljesen elrejtették a fák, így senki sem látta a szépségüket, csak nappal a nap, éjjel a hold és a csillagok. Az öregasszony szorgalmasan dolgoztatta a lányokat, reggeltől estig, aranylent sodortak fonalba, és amikor az egyik szál elkészült, újat adott nekik, így nem volt megállásuk.

A cérnának finomnak és egyenletesnek kellett lennie, és amikor elkészült, az öregasszony egy titkos kamrába zárta, aki minden nyáron, kétszer-háromszor elutazott. Mindig éjszaka hozta az aranylent, hogy a lányok soha ne lássák, hogy honnan való és egyáltalán mire használható az elkészített fonál. Mivel egyebet sem csináltak egész életükben, nem kíváncsiskodtak, csak tették a dolgukat. 

Eljött az idő, hogy az öregasszony elinduljon az egyik ilyen hosszú útra, így minden leányzónak hat napra való munkát adott , a szokásos figyelmeztetéssel: 

- Gyerekek, ne engedjétek elkalandozni a tekinteteteket, és semmi esetre se beszéljetek idegenell, kiváltképp férfival, mert ha megteszitek, a fonál elveszíti a fényét, és mindenféle szerencsétlenség veszi kezdetét.

A lányok csak nevettek, ezen a gyakran ismételt óvatosságon, és azt mondták egymásnak: 

- Ne aggódj, esélyünk sincs beszélni férfival, a fonalak egészen biztos nem veszítik el a fényüket!

Történt azonban, az öregasszony távozása utáni harmadik napon, egy az erdőben vadászó fiatal herceg elszakadt társaitól, és eltévedt. Belefáradva az útkeresésbe, levetette magát egy fa alá, hagyta a lovát, hogy kedvére legelésszen, és elaludt.

A nap már lenyugodott, amikor felébredt, és ismét megpróbálta megtalálni a kiutat az erdőből. Végül észrevett egy keskeny gyalogösvényt, amelyet lelkesen követett. Később arra lett figyelmes, hogy az egy kis kunyhóhoz vezet. A leányok, akik a kunyhójuk ajtajában ültek, hogy hűsöljenek, meglátták, hogy feléjük közeledik. A két idősebb nagyon megriadt, mert emlékeztek az öregasszony figyelmeztetésére; de a legfiatalabb így szólt: 

- Soha még nem láttam hozzá hasonlót, hadd nézzem meg, csak most az egyszer! 

A nővérei könyörögtek neki, hogy jöjjön be, de mivel látták, hogy nem akar, otthagyták, és a herceg eléállt. Udvariasan üdvözölte a leányzót, és elmondta neki, hogy eltévedt az erdőben, éhes és fáradt. A fiatal lány ételt adott elé, és annyira el volt ragadtatva a beszélgetésétől, hogy megfeledkezett az öregasszony szavairól, és órákig társalgott vele. Három nap is teltel, de a herceg még mindig az ajtó mellett ült, és annyira boldog volt a lány társaságában, hogy az idő egyetlen órának tűnt számára. Mielőtt elment, megígérte, hogy visszatér, és elviszi apja udvarába, és feleségül veszi. Amikor a férfi elment, a lány, leült az orsóhoz, hogy bepótolja az elvesztegetett időt, de megdöbbenve tapasztalta, hogy a fonala elveszítette a fényét. A szíve hevesen vert, és keservesen sírni kezdett, mert eszébe jutott, az öregasszony figyelmeztetése, és el sem tudta képzelni, milyen szerencsétlenség érheti most.

Éjszaka az öregasszony visszatért, a fénytelen fonálról, azonnal tudta, mi történt a távollétében. Dühösen azt mondta a lánynak, hogy nyomorúságot hozott magára és a hercegre is. A leányzó nem tudott nyugodni, ettől a gondolattól. Végül nem bírta tovább, és elhatározta, hogy segítséget kér a hercegtől.

Gyerekkorában megtanulta a madarak nyelvét, és ez most nagy hasznára volt, mert amikor meglátott egy hollót, amint ott toporzékolt egy fenyőágon, halkan kiáltott neki: 

- Kedves, okos, gyorsszárnyú madár! Segítenél nekem?

 – Hogyan segíthetek? – kérdezte a holló. 

A lány így válaszolt: 

- Repülj el messze, egészen amíg egy csodálatos városba nem érsz, ahol a király palotája áll; keresd meg a király fiát, és mondd el neki, hogy nagy szerencsétlenség ért engem.

 Aztán elmesélte a hollónak, hogyan veszített fényéből a fonal, milyen rettenetesen dühös az öregasszony, és mennyire fél valami nagy katasztrófától. A holló hűségesen megígérte, hogy teljesíti parancsát, és szárnyait kitárva elrepült. 

A leány hazament, és egész nap keményen dolgozott azon, hogy feltekerje a nővérei által fonott fonalat, mert őt az öregasszony, nem engedte tovább fonni. Estefelé hallotta meg a holló károgását a fenyőfáról, és mohón odasietett, hogy meghallja a választ.

Nagy szerencséve, a holló a palota kertjében találta a szélvarázsló fiát, aki értette a madarak beszédét, és rábízta az üzenetet. Amikor a herceg meghallotta, hogy kedvese szenved, nagyon elszomorodott, és tanácskozni kezdett a legjobb barátaival, hogy hogyan szabadítsa ki a leányt. Aztán így szólt a szélvarázsló fiához: 

- Kérd meg a hollót, hogy gyorsan repüljön vissza a leányzóhoz, és mondd meg neki, hogy a kilencedik éjjel készüljön fel, mert akkor jövök, és elhozom. A szélvarázsló fia úgy tett, ahogyan a herceg kérte, mire a holló olyan gyorsan repült, hogy még aznap este elérte a kunyhót, ahol az aranyfonók laktak. A lány szívből megköszönte a madárnak a segítséget, és senkinek sem mondta el, amit hallott.

A kilencedik éjszakáig a napok, szorongásban teltek, mert félt, nehogy valami szörnyű szerencsétlenség történjen, és mindent tönkretehessen. Végül, azon a bizonyos éjszakán, csendesen kiosont a házból, és remegve várt a kunyhótól, valamivel távolabb. Nemsokára meghallotta a lovak tompa lépteit, és hamarosan megjelent a fegyveres csapat, a herceg vezetésével, aki előre megfontoltan megjelölte az összes fát, hogy visszafelé is megismerje az utat. Amikor meglátta a lányt, azonnal a nyeregbe emelte, majd mögé szállva hazalovagolt. A hold olyan fényesen sütött, hogy nem volt nehéz meglátniuk a megjelölt fákat.

Másnap reggel, amikor a legkisebb lány nem jött dolgozni, az öregasszony megkérdezte, hol van. A nővérek úgy tettek, mintha nem tudták volna, de az öregasszony könnyen kitalálta, mi történt, és mivel valójában egy gonosz boszorkány volt, elhatározta, hogy megbünteti a menekülőket. Ennek megfelelően összegyűjtött kilenc fajta varázsló nadálytőt, hozzáadott egy kis sót, amit először megbabonázott, és mindezt együtt, bolyhos golyó formájúvá varázsolva, utánuk küldte a szél szárnyán, mondván:

- Forgószél! Szélanya! Nyújtsd segítségedet, a vétkező ellen! Hordd magaddal ezt a varázslabdát. Vesd ki karjából örökre, temesd el a csobogó folyóba!

Délben a herceg és az emberei, egy mély folyóhoz értek, amelyet olyan keskeny híd ívelt át, hogy egyszerre csak egy lovas tudott átkelni. A ló, amelyen a herceg és a leányzó lovagolt, éppen a közepére ért, amikor a varázslabda elrepült mellettük. Az ijedt ló hirtelen felemelkedett, és mielőtt bárki megállíthatta volna, a leányt a lenti sebes áramlatba lökte. A Herceg megpróbált utána ugrani, de emberei visszatartották, és küzdelme ellenére hazavezették, ahol hat hétig bezárkózott egy titkos kamrába, nem evett és nem is ivott bánatában.

Annyira megbetegedett, hogy a király kétségbeesetten hívta össze, az országa összes varázslóját. De senki sem tudta meggyógyítani. Végül a szélvarázsló fia így szólt a királyhoz: 

- Küldj el valakit Finnország bölcs varázslójáért, aki többet tud, mint a te birodalmad összes varázslója együttvéve.

 Azonnal egy hírnököt küldtek Finnországba, és egy hét múlva, maga az öreg varázsló is megérkezett a szél szárnyán. 

- Tisztelt Király! - mondta a varázsló -, a szél ráfújta ezt a betegséget a fiadra, és egy varázslabda elragadta a kedvesét. Ez az, ami miatt állandóan gyászol. Fújjon rá a szél, hogy elfújja a bánatát.

 Ekkor a király kiengedte fiát a szélbe, aki fokozatosan fel is épült. A királyfi mindent elmondott az apjának. 

- Felejtsd el azt a leányzót, és vegyél el, valaki mást! - mondta a király. 

De a herceg azt mondta, hogy soha nem tud mást szeretni. 

Egy évvel később, visszament a hídra, ahol kedvese meghalt. Ahogy felidézte a szerencsétlenséget, keservesen sírt, és mindenét odaadta volna, hogy újra életben lárhassa a lányt. Gyásza közepette, éneklő hangot hallott. Körülnézett, de nem látott senkit. Aztán ismét meghallotta a hangot, ami így hangzott:

- Jaj! megbabonázva és teljesen elhagyatva, örökké itt kell feküdnöm! Kedvesemnek eszébe sem jut, hogy kiszabadítsa a menyasszonyát, aki olyan drága volt nekem!

Nagyon megdöbbent, leugrott a lováról, és kutatni kezdte, nincs-e valaki elrejtve a híd alatt; de nem volt ott senki. Aztán észrevett egy sárga tavirózsát, amely a víz felszínén lebegett, széles levelei által félig elrejtve. De a virágok nem énekelnek- gondolta és várakozott, remélve, hogy többet hall. Aztán a hang ismét ezt énekelte:

- Jaj! megbabonázva és teljesen elhagyatva, örökké itt kell feküdnöm! Kedvesemnek eszébe sem jut, hogy kiszabadítsa a menyasszonyát, aki olyan drága volt nekem!

A Hercegnek hirtelen eszébe jutottak az aranyfonók, és így szólt magában: "Talán, ha odalovagolok, elmagyarázzák ezt nekem?" 

Azonnal a kunyhóhoz lovagolt, a két leányzót a szökőkútnál találta. Elmesélte nekik, mi történt a nővérükkel, az előző évben, és hogy kétszer is egy furcsa dalt hallott a hídnál, annak ellenére, hogy senkit sem látott. Azt mondták, hogy a sárga tavirózsa nem lehet más, mint a nővérük, aki nem halt meg, hanem átváltozott a varázsgolyó bűbájától. Mielőtt lefeküdt, a legidősebb nővér, varázsfüvekből készített süteményt a hercegnek, amit ő meg is evett. Éjszaka azt álmodta, hogy az erdőben él, és mindent megért, amit a madarak mondanak egymásnak. Másnap reggel elmesélte ezt a lányoknak, és azt mondták, hogy a bűbájos sütemény miatt álmodta ezt, és azt tanácsolták neki, hogy bármilyen furcsa dolgot is mondanak, hallgasson a madarakra.

Miután ezt megígérte, boldogan tért haza. A hazaúton eszmélt rá, az erdőben lovagolva, hogy tökéletesen megérti mindazt, amit a madarak mondtak. Hallotta, amint egy rigó azt mondja egy szarkának: 

- Milyen ostobák az emberek! A legegyszerűbb dolgot sem értik. Már egy éve, hogy a leányzó tavirózsává változott, és bár olyan szomorúan énekel, hogy bárki átmegy a hídon, hallania kell, mégsem jön senki a segítségére! Volt vőlegénye is, néhány napja átlovagolt rajta, és hallotta énekelni, de nem volt bölcsebb a többieknél.

– Ő tehet minden szerencsétlenségéért – tette hozzá a szarka. - Ha csak az emberek szavára figyel, örökre virág marad. Pedig az öreg finn varázsló, tudná mit kell tenni! 

Ennek hallatán a herceg azon töprengett, hogyan juthatna el egy üzenet Finnországba. És akkor meghallotta, amint az egyik fecske azt mondja a másiknak: 

- Gyere, repüljünk Finnországba, ott jobb fészket építhetünk!

– Álljatok meg, kedves barátaim! – kiáltott fel a herceg. – Megtennétek valamit értem? A madarak beleegyeztek, ő pedig így szólt: 

- Adjátok át üdvözletemet a finn varázslónak, és kérdezzétek meg tőle, hogyan változtathatnám vissza, a virággá varázsolt szerelmemet, a saját alakjára?

A fecskék elrepültek, és a herceg továbblovagolt a hídra. Ott várt, remélve, hogy hallja a dalt. De nem hallott mást, csak a víz zúgását és a szél nyögését, így aztán csalódottan hazalovagolt.

Nem sokkal később a kertben ült, és arra gondolt, hogy a fecskék bizonyára elfelejtették az üzenetét, amikor meglátott egy sast repülni felette. A madár fokozatosan ereszkedett le, mígnem egy fára ült, közel a herceghez, és így szólt: 

- A finn varázsló üdvözöl, és azt mondja, hogy így szabadíthatod ki a leányzót: Menj a folyóhoz, kend be magad sárral, majd mondd : 'Emberből rák leszek', és rák leszel. Merülj bátran a vízbe, ússz olyan közel a tavirózsa gyökereihez, amennyire csak tudsz, és lazítsd ki a sárból és a nádból. Miután ez megtörtént, rögzítsd a karmaid a gyökerekbe, és emelkedj fel vele a felszínre. Hagyd, hogy a víz végigfolyjon a virágon, és sodródj az áramlattal, amíg a bal parton egy hegyi kőrishez nem érsz. Van mellette egy nagy kő. Állj meg ott és mondd: „Rákból emberré!"

Tele kétségekkel és félelemmel, a Herceg még egy ideig tétovázott, mire össze tudta szedni a bátorságát, hogy megkísérelje megmenteni a leányzót. Ekkor egy varjú így szólt hozzá: 

- Miért habozol? Az öreg varázsló nem mondott neked rosszat, és a madarak sem hazudtak, siess és szárítsd fel a leányzó könnyeit!

- A halálnál rosszabb nem jöhet - mondta a herceg -, és a halál jobb, mint a végtelen bánat. 

Felült hát a lovára, és a hídhoz ment. Megint meghallotta a tavirózsa siránkozását, most azonban nem habozott, bekente magát sárral, és azt mondta: „Emberből rák leszek", s azzal belezuhant a folyóba. Egy pillanatig a víz még sziszegett a fülében, aztán minden elhallgatott. Leúszott a növényhez, és elkezdte lazítani a gyökereit, de azok olyan szilárdan megrögzültek a sárban és a nádasban, hogy ez nagyon sokáig tartott. Ezután megragadta a kiszabadított gyökérszálakat, és felemelkedett a felszínre, és hagyta, hogy a víz átfolyjon a virágon. Az áramlat lefelé vitte őket a patakban. Végül meglátta a hegyi kőrist, és a közelében, a nagy követ. Itt megállt és így szólt: „Rákból emberré!"

De amikor a hídhoz értek, ahol a lovát hagyta, az nem volt sehol, mert bár a herceg azt hitte, hogy csak néhány órája volt rák, valójában több mint tíz nap eltelt. Miközben azon töprengtek, hogyan juthatnának el az apja udvarába, megláttak egy csodálatos kocsit, amelyet hat vidám ló húzott a parton. Beleültek és a palotába hajtottak. A király és a királyné a templomban voltak, a fiukat síratták, akit pár napja gyászoltak. Képzelhetitek, milyen nagy volt az örömük , amikor a herceg belépett, és kézen fogva bevezette a gyönyörű lányt. Azonnal nagy lakodalmat csaptak, és hat héten át nagy lakoma és mulatság folyt, az egész királyságban.

Valamivel később a herceg és a menyasszonya, a kertben ültek, amikor egy varjú így szólt hozzájuk: 

- Hálátlan teremtmények! Elfelejtetted a két szegény leányzót, akik segítettek nektek a nehéz időkben? Örökre aranylent kell fonniuk rabszolgaságban? Az a három leányzó, királylány, akiket még gyerekkorukban rabolt el a boszorkány. 

A herceg szégyellte, hogy elfelejtette ígéretét, és azonnal útnak indult. Nagy szerencsével elérte a kunyhót, és az öregasszony éppen távol volt. A leányok megálmodták, hogy jön, és készen álltak vele menni, de először sütöttek egy tortát, amibe mérget tettek, és az asztalon hagyták, ahol az öregasszony megtalálja, amikor visszatér. Hát mit mondjak? Az meg is látta, és olyan csábítónak találta, hogy mohón enni kezdte, mire azonnal meghalt.

A titkos kamrában ötven vagonnyi aranyat találtak, és még annyit elásva. A kunyhót a földdel egyenlővé tették, a Herceg és a menyasszonya és két nővére pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak.