Valamikor hagytam, hogy minden fájjon,
S már egészen jól éreztem így magam.
Azt hittem, a könnyes hajnalokban,
Úgy kell lennie, ahogy fájva van…
Hóhulláskor új remények jöttek:
Viharos tavasz, lombhullásos ősz.
Lelkem mesés csodáira vágyva,
Röpke nyári fényben elidőz…
Aztán, ahogy az évek egyre teltek,
Kezdett alább hagyni a szenvedés.
Könnyeimet felszárította a csend,
S megértettem az élet így mesés.
Nem szenvedni jöttünk a világra,
Ha mi nem hiszünk, hogy hihetne más?
By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://titihajnalka.eu/
