Titi Hajnalka: Bakator 

 Egyszer volt, hol nem volt, az Ér folyón innen és Jankafalván is túl, volt egyszer egy csodaszép falu, aminek a neve Bihardiószeg. Nagyon boldog emberek éltek itt, hol jólétben, hol szegénységben, de mindig igaznak maradva, és nagyon büszkék voltak településükre, hiszen itt termelték a messze földön is híres aszúborokat. Még magának a kínai császárnak is készítettek megrendelésre az 1870-es években. Nem mindenki ismerhette e csodát, az emberek nagy része csak azt tudta, hogy itt terem a legfinomabb bor, az egész földkerekségen, holott ami igazán finommá tette, maga a csodaszőlő, amit a helyiek egyszerűen csak Bakatornak hívtak. A legöregebbek pedig, hűen őrizték a titkot és vártak, hogy egy napon tovább adhassák az arra érdemeseknek.

Az idő azonban csak telt, és egyre csak telt; a szőlészeti iskola már rég nem működött, az öregek pedig csak haltak egymás után. Új világ jött: a fiatalok nem hittek már a szőlő erejében, sőt még a csodákban sem, Bakatorról pedig szépen, lassan mindenki megfeledkezett. János bácsi is hiába várta az arra érdemes embert, meg nem érkezett. „ Bakar, terem ha akar!"-morogta a bajusza alatt, nem értette már miért is mondták ezt a régiek, hiszen ha senki sem viseli gondját, hiába akarna! Ezért aztán, hogy bele ne betegedjen a bánatba, minden nap kisétált a dűlőre, mélyen belesóhajtott a levegőbe, penderített egyet a bajszán, s nézve a már- már kipusztult, alig lélegző tőkéket így szólt:

-Mi is lesz veletek?! Mi is lesz veletek?!

Reszkető vén kezei féltőn simították meg ezek közül is a legsilányabbat:

-Bárcsak segíthetnék Bakator!

Amint így sóhajtozik búslakodásában, egyszer csak egy hangot hall a háta mögül:

-Hát maga meg kihez beszél, öreg apám?!

Az öreg megfordult. Egy nyolc éves fiúcska állt előtte, orcája olyan szutykos volt, mint aki hét napja nem mosdott! Ámde a szemei kedves, kíváncsi őszinteséggel ragyogtak ki a szutyok mögül.

-Ami azt illeti nem magamban beszélek, még ha bolondnak is látszom, fiam! A szőlőtőkék az én kedveseim, valamikor értették minden szavam! De mióta emberi kéz nem gondozza őket, s tündérek áldása nem érinti szemeiket, nem válaszolnak bármit is mondok.

-Hát akkor, maga is beszél hozzájuk? Én is szoktam! Minden nap kijövök ide, és azt játszom: nagy úr vagyok! Az enyém a legnagyobb szőlőültetvény a vidéken!- s a kisfiú büszkén kihúzta magát, mélyen beleszippantott a zöld illatú levegőbe, mintha csak érezné a táj minden egyes rezdülését, mondanivalóját- Érzi az illatát?!

Az öreg elmosolyodott, a szíve körül melegséget érzett.

Hát hogyne érezné?! Hiszen amióta csak az eszét tudja, a vérében érzi...Talán épp ez volt a jel! Talán ez a csepp kisfiú az aki megmenthetné a csodaszőlőt!

-Ám nekem sem válaszolnak...- sóhajtotta a kisfiú.

-Én már nagyon öreg vagyok, de hallgass ide szentem! Egy napon majd válaszolni fognak, csak tedd amit mondok! Látod ezt a tőkét? Már- már meghalt szegény, nekem minden erőm elvész, mire ide érek, nem tudom kapálgatni, öntözgetni. Ám te, törődhetsz vele csak öntözd, csak kapáld, és metszed és óvjad, s amikor a virágaiból szőlőszemek születnek, maradj mellette azon a delelőn, s mond el ezt a kis varázsigét:

Kis tündérkék,

Jó tündérkék

Hozzám jöjjetek!

Áldjátok meg varázsdallal

Az új szemeket!

Ha a csodaszőlő szemeit ismét megáldják a tündérek, megtörténik a csoda, újra virágzó bortermelő vidék lesz Bihardiószeg, s te leszel a legnagyobb bortermelő az egész világon!

Hej megörült az apró fiúcska, csak úgy itta az öreg szavait! János bácsi sem látott szorgalmasabb, ügyesebb gyermeket a vidéken! Mert az a fiúcska minden egyes nap ki- ment a dűlőre apró kapájával és gazolta, öntözte azt a bizonyos tőkét. Amikor pedig a virágokból szőlőszemek születtek, az aprócska fiú kiment a forró delelőn, hogy a csoda- szőlő mellett elmondhassa a varázsigét. Tűzött a nap csak úgy égtek az ajkai, ám még az izzó szomjúság sem tántorította el céljától. Összekuporodva ült le a csodaszőlő mellé és elmondta a varázsigét:

Kis tündérkék,

jó tündérkék,

Hozzám jöjjetek!

Áldjátok meg varázsdallal

Az új szemeket!!

Hát láss csodát, abban a pillanatban, nagy csengés bongás támadt, a távolban pedig megjelent valami ragyogó fény, valami a napnál is fényesebb, ami egyre jobban közeledett. Nem kellett sok idő hozzá, máris kirajzolódott a fényből a sok- sok aprócska tündérlány, amint nevetgélve, énekelve a csodaszőlő felé sereglettek. A legszebb mind közül így szólt:

-Szia kisfiú! De rég is szólítottak minket! - mondta mosolyogva, majd a tőkéhez fordult - Ébredj szőlő csodaszőlő, fogadd áldásunkat!

Hát láss csodát! A szőlő abban a pillanatban megmozdult és kinyitotta szemeit:

-Üdvözöllek Szemira!- mondta - Áldás az is hogy látlak!

-Eleget aludtál, majdhogy belehaltál! Új kisgazdád akadt, háláld meg neki a törődést, tedd virágzóvá az álmait!

-Rajtam ne múljon!- karolta át ágaival, a kisfiú vállát. Attól a naptól kezdve a kisfiú még szorgalmasabban gondozta Bakatort, de már nem csak őt, hanem elárvult társait is. Az évek teltek, és mindig egyre több szőlőt munkált, és mindig azon a bizonyos delelőn, elmondta a varázsigét. Az emberek sokszor már ki is nevették, de ő tudta, hogy a szorgalmas munka egy napon meghozza gyümölcsét. És úgy is lett. Tíz év elteltével az övé volt a legvirágzóbb bortermelő vidék egész Európában!

János bácsi pedig végre elégedetten szippanthat bele Diószegen a mézillatú levegőbe 90-ik évének őszén, mert tudja, amikor ő már nem lesz, Bakator titkát lesz ki továbbadja az utókornak...

Csatlakozz hozzánk a Facebookon !!