Karácsony estéjén, még hó ugyan nem fedte Buják környékét, de olyan hideg volt, hogy még a varjak is jajgattak, a kopár földön kajtatva eleség után. A csontig soványodott rókák, üres gyomorral kerülgették a falubéli házak udvarát, hiába. Az itt élők olyan szegények voltak akkortájt, hogy még nekik maguknak sem jutott hús az asztalra, miután beszolgáltatták mindenüket s még annál is többet, a nagyuraknak.
Élt itt egy szegény özvegyasszony, árván maradt, négy éves kisfiával. Miután férjét hosszú betegség után elrabolta a halál, maga gondoskodott róla, s a jó isten segedelmével jutott is mindig valamicske étel az asztalra. De mivel a kisfiút nem volt kire bízza, hisz senkije nem volt, mindenhová magával vitte. Reggel óta azon aggódott, hogy tud-e elegendő tüzelőt szerezni, nehogy megfagyjanak ebben a kegyetlen hidegben. Másrészt örült, mert sikerült szereznie egy kis fenyő ágat, s esténként készített kukorica csuhából kis angyalkákat, így az ő kicsi fiának is lesz karácsonyfája, épp úgy, mint azoknak, akiknek él az apukájuk. Még egy kis falovat is faragott, s már látta maga előtt, milyen boldogan játszik vele az ő szemefénye!
Jól bebugyolálta lábacskáit , ráadott egy jó meleg köntöst, s vállkendőjébe tekerve a hátára vette. Így járta az erdőt, de mivel nagy volt a szegénység, s a száraz fának igencsak híja volt, így neki egyre messzebb kellett mennie, hogy találjon valamennyi rőzsét. Mire feleszmélt, úgy eltelt az idő, hogy már esteledett. Vissza nem fordulhatott, hiszen ha eltéved az erdőben, ott fagynak meg mindketten! Úgy gondolta meghúzódik a bujáki vár romjai között, hiszen éppen ott álltak a tövében. Mintha a jó isten gondviselése lett volna, ott állt egy elárvult szénakazal, amivel jól kibélelte a menedéket, összebújtak, hogy így melegítse kisfiát. Egyszer csak felcsendült az éjféli misére hívogató harang hangja. Egy vasajtó nyikorgásra lett figyelmes, a fejét a hang irányába fordította, ahol a Hold megvilágította az ajtó mögött csillogó temérdek kincset. Szegény asszony, amikor meglátta, azt sem tudta sírjon- e vagy nevessen örömében? Eddig is hitt a gondviselésben, de ez már biztosan csakis az lehet!
Biztosan az Úr ajándéka, hogy végre megszűnjön a nélkülözésük, gondolta. Lement hát a lépcsőn ölében a gyermekkel, ott leültette a kincs tetejére, ahol mindjárt önfeledten játszani is kezdett, tetszett neki a sok csillogó, színes drágakő és aranypénz! Az asszony, meg igyekezett minél többet kihordani ki- be szaladva. Ám ahogyan a harang elhallgatott s ő épp kint pakolta
ki a zsebeit, az ajtó egy szempillantás alatt eltűnt, a kicsi fiával együtt. Még a vér is meghűlt az ereiben, majd eszét vesztette, de nem találta az ajtó nyomát sehol!
Gazdag volt, mert a sok kincs ott hevert a lábainál, de észre sem vette, mert sokkal szegényebbnek , nyomorultabbnak érezte magát, mint addig volt!
Nap nem telt el úgy, hogy fel ne ment volna a várba újra és újra, könnyeivel áztatva útját, az ajtót keresve, hiába. Élete értelme a kisfia volt, és ő nem vigyázott rá eléggé, a kincs miatt! Nem is kellett neki egyetlen darab drágakő sem, azok után!
A szívében mély gyász volt, csak arra tudott gondolni, milyen magányos , éhes és szomjas lehetett az ő kisfia a vár romjai között, mennyire hiányozhatott neki az anyukája ölelése az utolsó pillanatban...
Egy év telt el már, a reménye is odaveszett, nem akart mást csak meghalni, ugyanakkor, ugyanazon a helyen, ahol elveszítette a kicsi fiát. Karácsony estéje volt. Még a hideg , a varjak, a fák, a tél illata is éppen olyan volt minden, mint azon az estén. Felsétált a romokig. Már rőzsét sem gyűjtött, hisz meghalni indult.
És akkor újra megszólalt a harang hangja, éjféli misére hívta a híveket. Abban a pillanatban, ismerős hangra lett figyelmes, az bizony az ajtó nehéz nyikorgása! A hang irányába nézett. Ott volt újra a nyitott vas ajtó! A Hold megvilágította a kincset, épp úgy csillogott, mint akkor, azon a kegyetlen estén.
Ijedten meredt rá. No nem azért, mert féltette volna az életét! Amitől igazán félt, az az, hogy halott gyermeke maradványait találja ott, azon a helyen. Elindult lefelé lassan.
És akkor, még maga sem hitte el, amit látott: a gyermek ott ült épen és egészségesen, ugyanúgy játszott, boldogan, ahogyan egy évvel korábban ott hagyta!
Meg sem látta most a sok drágakövet! Ölébe kapta a kisfiút, s futott minden erejével ki a kamrából, míg el nem hallgat a harang hangja! Mintha a kincses kamrában az idő megállt volna, s a gyermeknek ez az egy év, egy röpke pillanat volt csak. Míg idekint hosszú hónapok teltek el, addig odabent megállt az idő! Csak ez lehet a titok.
Nem tudni, de nem is foglalkozott vele. Csak az számított, hogy az ő kicsi fia él!
Hiszen ő volt az élete legdrágább kincse!
By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://titihajnalka.eu/
