Fanni messze a város zajától élt szüleivel, a természet édes ölelésében. Itt minden gyönyörű volt és nyugodt. Csak az otthonából hiányzott a nyugalom, amikor este apu, anyuval veszekedett. Éppen ezért rettegett az estéktől. Szünidő volt, így rengeteg szabad ideje akadt, amit legszívesebben olvasással töltött, a tó melletti öreg olajfa lombja alatt. Mivel otthon nem sok örömöt talált, szívesen időzött a képzelet világában, ahol mindig minden jól végződött. Valamennyire ez enyhített a szomorúságán. Mióta apu megsérült a háborúban, nem ura önmagának, nem szeret senkit, hiszen tehetetlennek érzi magát. Pedig anyu annyira szereti őt, mindent megpróbál, hogy széppé tegye a napjaikat, ezekben az amúgy is nehéz időkben. Szerencsére ő és anyu nem sokat láttak a háborúból , csak el kellett néha szállásoljanak pár katonát. Azonban apunak a frontra kellett mennie, és ott megtörtént a baj...
Ezen a napon különleges mesére bukkant. A címe az volt: A csodálatos mesekönyv, amelyben mindenkinek volt egy saját meséje, és a rosszat jóvá, a jót pedig még jobbá változtatta a mese végére. A meséket azonban csak tiszta szívű ember láthatta, legtöbbször gyermek, akit még nem fertőztek meg az élet negatív energiái. Arra gondolt, milyen jó lenne, ha tényleg létezne ez a mesekönyv, mindjárt felolvasná apunak, talán meg is gyógyulna, és minden olyan lenne, mint a háború előtt. Sőt talán az ő meséjében végül a háború is befejeződne! Abban a pillanatban lágy csobbanás hallatszott a tó felől. Felnézett. Egy gyönyörű sellőtündér lebegett a tó fölött, közvetlenül előtte.
- Szia Fanni!- üdvözölte- Az én nevem Zeila, a tó tündére vagyok.
- Szia!- köszönt vissza a kislány, attól tartott képzelődik- Te ismersz engem?
- Óh, jobban mint gondolnád! Olvasok a gondolataidban! Veled együtt éltem át minden általad olvasott mesét, amit nagyon köszönök! Mi sellőtündérek nem ismerjük a betűket. Hosszú évek magányában már elfelejtettem, mi is a szenvedély, a szeretet, de hála neked, most újra eszembe jutottak a mesék által!
- Minden gondolatomat ismered?
- Úgy bizony! Ismerem az örömödet, és a szomorúságodat. Éppen ez okból jöttem, segíteni szeretnék! A könyv amiről olvastál, igenis létezik és én tudom hol van!
- Nahát!- csillant fel Fanni szeme- Valóban?
- Úgy ám! Csak be kell ülnöd ebbe a csónakba, és én átsegítelek az Elfelejtett dimenzióba, ahol megtalálhatod! De óvatosnak kell lenned, nem lesz egyszerű dolog.
A kislány egy pillanatig sem tétovázott, hiszen ha sellőtündér létezik, miért ne létezhetne a mesekönyv? Úgyhogy vízre tette a csónakot, belelépett, majd leült. Zeila két kezével tolta egyre beljebb és beljebb, a tó közepe felé, ahol mindent szürke köd fedett. Egyre távolabb jártak a parttól, mígnem eltűntek a ködfelhőben...
- Hunyd be a szemed!- szólt most rá a tündér, s valami hirtelen varázslattal máris átrepítette az Elfelejtett dimenzióba.
.......................
Alex egy tengerparti városkában élt édesanyjával ebben a nehéz háborús időszakban. Apja halála után költöztek ide, s a fogadósnál laktak a padláson, mivel ezt tudták csak megfizetni. Anyja a kikötőben dolgozott, így próbált megélhetést biztosítani kettejüknek.
Mióta az eszét tudta, mindig tengerészkapitány szeretett volna lenni. Még egy gyönyörű kis hajót is készített saját kezűleg, amit azért a tengeren nem mert kipróbálni, nehogy elsodorják a hatalmas hullámok.
- Nahát! Még a nagymamám vette nekem ezt a könyvet. Ő nagyon sok titkot tudott a régi világról.
- A régi világról?
- Az Elfelejtett dimenzióról.
- Nem csak mese ez az egész?
- Egyáltalán nem! Keresd ki azt a mesét aminek a címe: A csodálatos mesekönyv, és olvasd fel nekem, kérlek.
A kisfiú szót fogadott, s felolvasta a mesét. Ez sokkal szórakoztatóbb volt, annál mint amikor a híreket olvastatta fel vele, több héttel azelőtti újságokból. Akkor így szólt:
- Milyen jó lenne, ha létezne a csodálatos mesekönyv!
- De hát létezik!- mondta az öreg.
- De ez nem csak egy mese?
- Mondom, hogy nem! Ha én gyerek lennék, biztosan elindulnék megkeresni! Mert csak gyerekeknek működik!
Alex izgatottan kérdezett tovább:
- Maga látta, Luka bácsi?
- Nem, de jártam az Elfelejtett dimenzióban. Valamikor gyermekkoromban, kíváncsi voltam, mert a nagyanyám igaznak mondta.
- És hogyan jutott oda?
- Egy varázslatos festményen át, ami úgyszintén nem enged át csak gyermeket.
- És hol lehet megtalálni ezt a festményt?
- Az árverésen amit vagy húsz éve rendeztek, éppen a fogadós vásárolta meg! Ha meg van neki, valahol a lakásban kell lennie.
- Honnan ismerem meg?
- Felnőtt hiába nézi semmit nem lát, de a gyermek azonnal látja az utat, ami át vezet az Elfelejtett dimenzióba.
- Ha a fogadósnál van az a kép, biztosan elrejtve őrzi, hiszen több gyerek is járhat arra.
- Ha tudja mi a kép valójában, akkor valószínű, hogy nem hagyta szem előtt.
- Luka bácsi! Ha megtalálom az átjárót, én megígérem felolvasom magának a meséjét! Talán újra egészséges lehet és a háborúnak is vége lesz!
- Mi is lenne velem nélküled kicsi Alex!- sóhajtott az öreg- De ne feledd, nagyon veszélyes abban a világban! Légy éber, figyelj mindenre, és mindig hallgass a szívedre!
- Úgy lesz!- húzta ki magát a kisfiú, és azzal hazaindult.
Titokban végig járta az egész házat, azonban csak portrékat talált a falakon, vagy csendéletet. Egyiken sem volt út, ahogyan azt Luka bácsi mondta. Már feladta a reményt, felment a padlásra, hogy lepihenjen. Rajzolgatott keveset várta, hogy anyukája végre hazaérjen, amikor hirtelen megpillantott valamit, egy letakart festményt. A szíve hevesen verni kezdett, mi van ha megtalálta, és a lepel alatt valóban az átjáró van? Közelebb ment és kitakarta. Hát láss csodát, a festmény valóban az átjárót ábrázolta! Nem is festmény volt, hanem egy kapu, abba a másik világba. Kicsit hátrahúzódott. Félt ugyan, de végig akarta csinálni. Összeszedett pár hasznos holmit a hátizsákjába, kezébe vette a játékkardját, mivel más védekező eszköze nem volt, s még mielőtt anyukája megérkezett volna átlépett az Elfelejtett dimenzióba.
.............................................
Már két gyerek indult a csodálatos mesekönyv keresésére, ebben az ismeretlen, veszélyekkel tele világban, amelyet manapság az emberek Elfelejtett dimenziónak neveznek, de régen mindenki egyszerűen Meseországnak hívta. Ez volt az a hely, ahol teljesen kiszámíthatatlanul bármi megtörténhetett. Mindenféle lények lakták: manók, tündérek, óriások, koboldok, boszorkák, törpék, és még ki tudja ki minden! Az állatok beszélték az emberek nyelvét, elvarázsolt erdők, kastélyok, tárgyak, csak a Mindentudó hatalmas tudja egyedül, mi minden megtörténhetett itt, ha éppen nem volt szerencséje az embernek!
Alex hosszú út után érkezett meg az Óriásfák Völgyébe. Csodálatos látvány tárult szemei elé: a hatalmas fák és a vidék, mind egyszerűen bámulatosak voltak. Kíváncsi lett milyen lehet körbe futni egy ilyen fát, s mindjárt meg is tette. Már félúton megbánta, hiszen legalább egy órába telt mire körbe ért! Fáradtan zuhant le a földre. A fának dőlt, lehunyta szemeit, amikor fura hangot hallott. Sírás lehetett, igen, valaki a közelben sírdogált. Gondolta a végére jár a dolognak, elindult hát a hang irányába. Egy vele egy korú kislány volt az, a fa alatt ült, fejét a tenyerébe hajtva zokogott.
- Hát te miért sírsz?- szólította meg.
- Csak azért, mert fogalmam sincs hova, merre menjek...- felelte a kislány.
- Azt csak tudod hova indultál?
- A csodálatos mesekönyvért!
- Akkor egy irányba tartunk, nem vagy már egyedül! Az én nevem Alex. Téged hogy hívnak?
- Fanni.- kezdett végre megnyugodni. Jó érzés volt tudni, hogy nincsen egyedül.
- Örülök Fanni! Én sem szeretek egyedül lenni!
Ez így is volt: Alex sem bánta, hogy társasága akadt, még ha egy lány is, egyedül sokkal félelmetesebb. Élelem után kutattak, az óriás fákon csábító illatú, finom gyümölcsöt találtak, amelyek akkorák voltak, mint egy futball- labda, akár háromszor is jól lakhattak volna belőle! Ették is elégedetten, és kezdték magukat túlságosan jól érezni. Alex, hogy meg nevettesse Fannit, liánokból hintát készített, s felakasztotta egy óriás fa ágára. Innen nézték a tájat, elfeledkezve mindenről: honnan jöttek és hová is tartanak. Naplementekor leereszkedtek, hogy a fa odvában meghúzódjanak éjszakára. Mielőtt az odúba értek volna a föld remegni
kezdett, hatalmas robajjal, döngéssel. Rémülten néztek jobbra is, balra is, előre is és hátra is: minden oldalról hatalmas óriások közeledtek, egyáltalán nem barátságos szándékkal. Egyértelmű volt, hogy el akarják pusztítani őket. Alex megfogta Fanni kezét, de ötletük sem volt hogyan tovább. Csak a hatalmas óriás kezeket látták, amelyek bántó szándékkal közelednek feléjük, már- már versenyeztek, ki is kapja el hamarabb őket. Behunyták hát a szemüket, biztosak voltak benne, hogy ez életük utolsó pillanata, amikor csodával határos módon megnyílt alattuk a föld! Zuhanni kezdtek. Egy lejtős folyosón csúsztak lefelé, óriási sebességgel. Arra gondoltak: mi jöhet még?! Bármi is jön, a fentieknél csak jobb lehet...
Egyszer csak a végére értek. Apró emberek állták körül őket. A föld alatt törpék éltek, akik ékköveket bányásztak, ami a megélhetésüket biztosította. Általában élelemre, ruhákra cserélték őket, s építőanyagra, hogy kiépítsék a földalatti városukat. Az egyik, aki valószínűleg a vezetőjük volt, előrelépett:
- Mit kerestek Óriásföldön ember gyerekek?
- Nem emlékszünk- felelték szinte egyszerre.
- Ezek szerint már ettetek az óriásfák gyümölcséből, sebaj reggelre kialusszátok! Szerencsétek, hogy észrevettünk titeket, különben már nem élnétek. No de gyertek utánam, rendes alvó helyre kísérlek titeket.
A gyerekeknek nagyon jól esett a törpék vendégszeretete, fáradtak is voltak. Bíztak benne, hogy valami otthonos alvó helyre kísérik őket. Nem csalódtak: Puha fekvőhelyet kaptak egy kedves törpe házában. Nem volt gond a mérettel sem, a törpéknél alig húsz centivel ha magasabbak voltak. Kicsit lelógott a lábuk az ágyról, de kényelmesen voltak.
Reggel végre visszatért az emlékezetük. A törpék elmondták, hogy az óriásfák gyümölcse az oka annak, hogy elfelejtettek mindent. Ez ejti csapdába az átutazókat, akiket esténként, ha ők törpék nem veszik észre, az óriások felfalnak. Szerencséjükre a törpéknek hatalmas alagútrendszerük volt, ami kivezetett az óriások birodalmából. Javaslatukra délre indultak Zordónia varázslónő kastélya felé.
Útközben sokat hallottak Zordónia varázslónő felől, aki jó ideje már őrizte a könyvet, de csak azért, hogy nehogy őt megváltoztassa valaki. Zordónia nem volt annyira gonosz, néha szeretett jót tenni. Azonban ha valaki bármiben is ellent mondott neki, vagy kicsit is máshogyan gondolta a dolgokat, mint ő, képes volt elpusztítani, vagy bezárni egész életére. Az emberek ezért többnyire elkerülték, hogy ne is találkozzanak vele. Gyönyörű volt ez a hely, az átutazó nem is gondolná, hogy kegyetlenségnek is van itt helye.
Megérkeztek. Nehézségek nélkül jutottak be a kastélyba a varázslónő elé. Úgy gondolták a legegyszerűbb megoldás az egyenes beszéd, s elhatározták őszintén elmondják miért is jöttek. Zordónia meglepően jól fogadta a gyerekeket és az óhajukat:
- Nagyon szívesen segítek nektek!- mondta, s közben megsimogatta ördögi kis kedvencét, akinek éppen olyan mély sötét szeme volt, mint gazdájának.- Megengedem, hogy elolvassátok a meséiteket.
- Én nem a saját mesémet szeretném, hanem az apuét. – szólalt meg Fanni-Magammal kellene vigyem a könyvet!
A varázslónő szeme még sötétebb lett, mintha kezdett volna haragudni.
- A könyv itt marad! És te is! Mivel veszélyt jelentesz!
A kislány megrémült, de már nem volt mit tenni, a katonák lefogták. Éppen indultak Alex felé is, amikor megszólalt:
- Nekem jó lesz itt is Zordónia! Nem akarok ellenszegülni neked nagy varázslónő, legendák szólnak a hatalmadról. Az emberek jóságodról mesélnek. Mutasd meg nekem nagylelkűségedet, kérlek. Engedd meg, hogy felolvassam a mesémet!
Nagyon jól esett Zordónia lelkének a hízelgés, hatásos is volt , úgyhogy kérte az embereit hozzák be a könyvet. A könyv valóban megérezte az igaz szívű gyermekek jelenlétét a palotában. Mivel egyetlen őrzője a varázsgömb volt, minden erővel küzdött vele, hogy kijusson a könyvtárból. Valamiért azonban sehogy sem bírta legyőzni, amikor beléptek a varázslónő emberei. Az egyik rendre utasította a gömböt, kezébe vette a könyvet és indult is a vissza úrnőjéhez. Amikor a terembe ért Zordónia utasította:
- Add oda a fiúnak!- Engedélyeddel, Indarosz kapitány hadserege közeledik a Dimenziók óceánjánál! Veszélyben vagyunk!!
Zordónia, mintha mi sem történt volna nyugodt maradt:
- Nem tehetek semmit, már nem használom a fekete mágiát- felelte.
- Miféle feltételek?
- Hát azokat leírta egy könyvbe, ha átjön megmondhatjuk!
A kapitány fegyverszünetet parancsolt. Magával vitt öt embert, a többinek pedig meghagyta, bármi történne vele, pusztítsák el őket. Régen várta már, hogy újra lássa szíve egyetlen szerelmét. Amikor átmentek Zordóniát mély meghajlással üdvözölte és megcsókolta a kezét:
- Üdvözlöm kapitány! Ma különösen egyedi módját választotta az udvarlásnak.
- Köszönöm Hölgyem!- mosolyogta el magát, értette a morbid célzást az igencsak jó kiállású férfi.
- Nos Alex- folytatta Zordónia- olvasd fel a kapitánynak a feltételeket! Alex olvasni kezdett:
- Indarosz kapitány meséje...
Képzeljétek, a mese végére még a tenger is elcsendesedett, s mi lehetett más a vége, mint hogy egymásba szerettek, s nem akartak többé már egyetlen napot sem egymás nélkül eltölteni. Végre béke volt a szívükben, a tengeren, és .... Alex most vette észre, hogy Fanni sehol nincs. Ijedten kereste, amikor megtalálta, a padlón feküdt egy lőtt sebbel a mellén, alig volt benne élet.
- Fanni!- emelte karjaiba a kislány testét.
- Annyira félek... suttogta utolsó erejével s elájult. Alex szemeiből elkezdtek potyogni a könnyek. És akkor a csodálatos mesekönyv fényleni kezdett:
- Hát persze! Hogy is nem jutott az eszembe! Hamar előkapta és olvasni kezdte:
- Fanni meséje....
A mese végére Fanni, jobban érezte magát, mint valaha! Úgyhogy Alexnek sikerült megmentenie az életét.
- Induljunk haza!- mondta.
Nem mehettek az óriások országán keresztül, még ha nem is esznek a memória törlő gyümölcsből, nem biztos hogy élve átjutnak, egy nap nem elég átkelni, a törpék pedig nem biztos, hogy észre veszik őket, hogy segítsenek. Zordónia kölcsön adta a hajóját, de megkérte őket, hogy a könyvet juttassák vissza, amint nincs szükség rá. Elmondta, hogy egy napi hajókázás után eljuthatnak a Rengeteg erdőhöz, s azon átérve ott lesz a varázs köves út, amely mindenkit haza visz az otthonába, bárhol is éljen. Megfogadták hát a tanácsát, és elindultak.
Alexnek igazi ajándék volt ez a kis utazás Zordónia hajóján. Az álma válhatott ezzel valóra, élvezte is minden egyes percét. A Dimenziók óceánja hasonló volt a miénkhez, csak éppen a fellegek fölött kötött össze még nagyon sok dimenziót, világot egymással. Már messziről lehetett látni a Rengeteg erdőt, olyan volt, mintha az óceán zöld színre váltott volna. Lehorgonyoztak és leereszkedtek, hogy itt folytassák tovább útjukat.
Nem igazán tudták milyen irányba induljanak, egyet tudtak: hogy át kell kelni az erdőn, így az első ösvényen amit találtak elindultak. Gondolták majd csak találnak valakit, aki útba igazítja őket. Találtak is nemsokára egy morgolódó medvét, aki a talpát nyalogatta s óbégatott nagyokat.
- Szia mackó!- köszönt oda a két gyerek.
- Sziasztok- fogadta a köszönést a mackó.
- Csak nincs valami baja a lábadnak?- kérdezte Fanni.
- Jaj ne is mond!- óbégatott- Valami hatalmas tüskébe léptem, s sehogy nem tudom kiszedni a lábamból! Már egy hete bajlódom vele, azt hiszem csak még mélyebbre ment!
- Majd én segítek!- ajánlkozott Alex, s azzal egy hajtűt kért a kislánytól, amivel pillanatok alatt eltávolította azt a fránya tüskét a medve talpából. Szegény mackó nem győzött hálálkodni:
- Hogyan is köszönhetném meg a segítségeteket?- kérdezte.
- Csak mond meg milyen irányba menjünk, hogy a varázs kővel kirakott úthoz érjünk?- kérdezte Fanni.
- Sajnos én nem tudom, de ismerek valakit, aki járt már ott.
- Igen, és ki az?- kérdezte a kisfiú.
- Ő nem más, mint az állatok királya!
- Pontosabban?- nézett egymásra a két gyermek.
- Ő az Oroszlán.
- Egy oroszlán? ! – rémüldözött Fanni- Nem veszélyes ez egy kicsit?
- Ő a legkedvesebb oroszlán a világon, nem jelent veszélyt! Sőt az is lehet, hogy elkísér titeket.
Mivel mindketten ismerték a meséből az Oroszlán történetét, bíztak a mackóban, és követték. Még mielőtt beesteledett megérkeztek Oroszlánhoz. A medve kiabált be hozzá :
- Oroszlán! Itthon vagy?
Kétszer is el kellett kiáltsa magát, mire nagy nehezen előjött az Oroszlán.
- Ki merte megzavarni a nyugalmamat?
- Csak én vagyok a medve! Tanácsot szeretnék kérni merre kell haladni, hogy a varázsköves úthoz jussunk?
- És az a két ember gyerek?- kérdezte válasz helyett.
- Ők jó barátok, segítettek kihúzni a tüskét a lábamból.
- Nahát, ha segítettetek a barátomon, én is segítek rajtatok! Pattanjatok a hátamra, én majd átviszlek titeket a Rengeteg erdőn, még mielőtt valaki ártana nektek! Egyszer volt egy drága kis barátnőm, ő tanított meg a békére és a szeretetre. Azóta tudom, hogy ez a két legnagyszerűbb kincs az egész világon! Szeretem az ember gyerekeket.
Azzal a két gyerek a hátára pattant és hét nap hét éjszaka után, mindenféle probléma nélkül megérkeztek a varázsköves úthoz.
- Isten veled Oroszlán, mindent köszönünk!- búcsúztak el, majd elindultak az úton.
- Menjünk először hozzád?- kérdezte Alex, amikor megpillantották a tavat, amelyiken a sellőtündér Fannit áthozta. A tündér is ott volt a parton, a meleg napfényben sütkérezett. Fanni boldogan futott oda hozzá:
- szia Zeila! Olyan boldog vagyok, hogy látlak! Nem árt a sellőknek a napfény?
- Á dehogy? Legfeljebb megjelennek a lábaim! Annyira izgalmas lábakon járni, bár sokkal nehezebb, mint úszni! Megtaláltad a könyvet?
- Igen! Csak az a gond, hogy ketten találtuk és Alexnek is szüksége van rá. Ezért először hozzám megyünk.
- És aztán, hogy jut haza? Nem jöhet vissza. Egy ember gyerek csak egyszer léphet be az Elfelejtett dimenzióba!
- Nahát, ezt nem tudtuk- sóhajtott Fanni.
El kellett döntsék hogyan tovább. Egyik sem akart a másik kárára cselekedni.
- Én lemondok róla, igaz megígértem egy kedves barátomnak, hogy segítek, de meg fogja érteni, az apukádnak sokkal nehezebb bénultan élni...
- Neki sem könnyű vakon...
- Tudjátok mit drágáim, adjátok kicsit ide azt a könyvet!
Nem igazán tudták mit akar a tündér, de amikor megérintette, az fényleni kezdett, s úgy olvasott benne, mint a gondolatokban: betűk nélkül.
- Fanni, a te mesédet már felolvastátok!
- Igen, ez mentette meg az életét!- szólt a kisfiú.
- De hisz apukád része a történetednek, biztosan meggyógyult!
- Gondolod?
- Tudom!
- Akkor nyugodtan vidd te Alex, én hiszek Zeilának.
- Találkozunk még valaha?
- Jó lenne !- felelt a kislány. – Majd írok neked!
- Az jó lesz, ha egyszer véget ér a háború, talán megkereslek.
- - Az jó lesz !- felelte a kislány, és átölelte még utoljára.
- Indulnunk kell!- szót rá a kislányra Zeila. Még egyszer visszanézett könnyes szemmel a kisfiúra, és beszállt a csónakba. Zeila amilyen egyszerűen áthozta a tavon, olyan egyszerűséggel vissza is repítette a világába.
Fanni alig várta, hogy hazaérjen, anyukája már nagyon hiányzott. Attól félt nagy bánatot okozott neki, azzal hogy elcsavargott olyan hosszú időre. Amikor a házuk ajtajába ért, kopogott. Az ajtó hamar kinyílt s apukája állt előtte , akinek hang nem tudott kijönni az ajkán, annyira meglepődött, de azonnal a karjaiba emelte:
- Fanni, kicsikém! Olyan nagyon aggódtunk érted!
S csak forgott vele körbe, körbe olyan boldogan, mint még soha.
- Drága kislányom!- futott oda hozzá anyukája is, s ölelték, szerették egymást, éppen úgy mint régen. Ez volt az a pillanat, amikor örömkönnyek gyűlnek az emberek szemeibe.
- És a háború?- kérdezte Fanni. A szülei érthetetlenül néztek rá:
- Vége van!- mondták- A tegnap jelentették be!
- És a betegséged?- nézett az apjára. Anyu és apu nevetni kezdtek:
- Milyen betegség?
Fanni nem firtatta tovább örült, hogy az új történetében nyoma sincs a betegségnek, szomorúságnak, és a rossznak, s bármi is jöjjön ezután, otthon ismét szeretet és boldogság van, akárcsak a háború előtt.
Alex tovább haladt a varázsköves úton, mígnem megérkezett a festményhez. Erről az oldalról teljesen más volt: a padlás szobáját ábrázolta lefestve, mígnem egészen közel ért. Akkor aztán valóssággá vált minden a festményen. Nem volt más dolga, mint átlépni, s máris otthon volt. Semmi nem változott, mióta elment , valószínűleg itt az idő teljesen máshogy működött. Átlépett. Késő este volt, de nagyon gyorsan meg akarta osztani barátjával az átélt kalandokat. Lopakodva haladt a kihalt utcákon Luka bácsi házáig. -Kopogott:
- Ki az? – hallatszott a mérgelődő hang.
- Csak én, Alex- jött a felelet. Az öreg kinyitotta az ajtót:
- Mit keresel itt?
- Megtaláltam Luka bácsi!
- Megtaláltad? Ugyan mit?
- A csodálatos mesekönyvet! Azért jöttem, hogy felolvassam a mesédet. Mire a nap felkel, vissza kell adnom!
- Hát jó.- egyezett bele az öreg vak ember, de őszintén, nem igazán hitt már a mesékben, azért nem akarta elvenni a kisfiú kedvét.- Olvasd csak!
Alex olvasni kezdett:
- Luka bácsi meséje...
Hát még magam is alig hittem el, de mire a mese végére ért, az öreg Luka bácsi visszanyerte a látását. Sőt abban a percben kintről nagy zenebona, üdvrivalgás hallatszott. Nem igazán tudták mi történhetett, kinéztek hát.
- Vége a háborúnak! Vége a háborúnak!- ismételgették az emberek, s mindenki ünnepelni szaladt ki az utcákra.
- Meg kell keresnem anyut!- mondta a kisfiú.
- Menj csak, és mindent köszönök drága kis barátom! Örökre hálás leszek neked!- ölelte át könnyes szemekkel a kisfiút.
Alex haza szaladt, még valakin szeretett volna segíteni. Az alvó anyukája mellé ült és olvasni kezdte a meséjét:
- Anyu meséje....
Már az első szavakra felébredt, nem tudott szólni, csak hallgatta könnyes szemmel a történet minden egyes szavát, hiszen olyan gyönyörű volt, és annyira jól végződött... A végén felkelt, de nem történt semmi változás.
- Olyan jó , hogy vagy nekem!- ölelte át a kisfiút- Menjünk, ünnepeljünk mi is!- unszolta Alexet lelkesen.
Kimentek hát az utcára a táncoló, üdvrivalgó tömegbe ők is. Egymás kezét fogták, ugra- bugráltak akárcsak mások, azt hiszem ezen a napon még a betegek is táncra perdültek, annyira boldogok voltak, hogy vége a sok szörnyűségnek. És akkor Alex megpillantott valakit a kikötő felől, amint feléjük tartott. Olyan ismerős volt, minden mozdulata. Nem mert azonnal kiabálni, biztos akart lenni a dolgában, de ahogy közeledett, már nem volt kétsége:
- Apuuuu!- kiáltotta, mire anyukája is odanézett, maga sem hitt a szemének, pedig ő volt!! Örömittasan futottak hozzá mindketten, s ölelték, csókolták, soha el nem akarták engedni többé, a halottnak hitt szerettüket. Boldogan mentek haza, s nem győzték aput hallgatni, hihetetlen kalandjairól mesélt egész éjjel!
Még mielőtt a nap felkelt volna, Alex visszament a festményhez, és kitakarta. Láss csodát mackó is ott volt:
- Azt hittem már megfeledkeztél az ígéretedről!- mondta.
- Te jöttél a könyvért?
- Én bizony! Mivel én voltam az egyetlen, akinek épp nem volt más dolga. Tudod, hogy többé már nem találkozunk.
- Igen tudom- felelte a kisfiú s egy nagyot sóhajtott.
- Nagyon örülök, hogy megismertelek, kis barátom, gyere hadd öleljelek meg még egyszer!
Azzal megölelték egymást, majd mackó elindult a varázsköves úton Meseország felé... A festmény azzal többé nem nyitott utat Alexnek, a valósághű varázsköves út átváltozott festetté. Attól a naptól kezdve, ő is csak egy egyszerű festménynek láthatta, hiszen ebben a mesés kalandban nagy dolog történt vele: felnőtté vált.
By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://titihajnalka.eu/
